Fél lábbal az ajtóban

A szerény kezdet a Patriotsban minden volt, csak nem szuper. Más érződött a futballból.

Egy hétmeccses Patriots szezonbérlet 35 dollárba került, és a csapat, azaz mind a 35 ember összesített fizetése 330,000 $ volt. Mindössze öt edző volt a csapatban. Alapszakasz meccsek után a játékosok gyakran maradtak a pályán és vegyültek el a szurkolók közt. Némelyeknek még egy randi is összejött.  Az összetákolt kelet bostoni öltözőben a játékosok tejesdoboz kartonokon ülve nézték a 16 milliméteres filmre rögzített meccs-videót. Nem volt kijelző, ami megjelenítse a képet, csupán egy a vízvezetéket takaró mennyezetre függesztett fehér lepedő. Edzés után a játékosok közül sokan mentek dolgozni másodállásban. Néhányan ügyvédek voltak, mások biztosítást árultak. Mike Holovak edző a lóversenybizottság tagja volt és több játékosnak segített munkát találni Suffolk Downsban. Aztán ott volt „A Herceg” [„The Duke”], közismertebb nevén Gino Cappelletti, aki úgy vett részt Amherstben az edzőtáborban, hogy hetente ötször vezetett éjszaka a keleti partra, hogy  a WBZ televíziós sportközvetítését vezesse. A közvetítés segített kiegészíteni a 7,500$-os fizetését. A csapat irodái egy Kenmore Square-i pincében voltak, és amikor eljött az idő az újoncok draftolására, a riporterek az edzők mellett ültek, akik a Street & Smith „futball kalauz a döntéshez” c. rovatát lapozták át. Ez volt néhány aspektus a szerényebb kezdeti időszakából a helyi profi futball franchisenak, mely idén ünnepli 50-edik évfordulóját.

A történeteket és visszaemlékezéseket hallgatva életre kel a Patriots futball egy korszaka, mely gyökeréül szolgált annak, ami mára egy masszív vállalkozássá fejlődött. Azok, akik ezt megélték – a tulajdonosoktól a játékosokon át, a média képviselőit is beleértve – mind egy jól ismert dolgot említenek: Mostanában akármekkora jómódnak is örvend a Patriots, ennek a közelében sem volt az 1960-as évekbeli csapat. A maitól eltérően, amikor tulajdonosok több millió [vagy milliárd] dolláros ajánlatokat tesznek egy-egy csapatért, a Patriots az 1960-as években, mint a nyolcadik, és egyben az AFL [American Football League] utolsó, Billy Sullivan által irányított, alulértékelt tagja érkezett Bostonba. "Az apám kapott egy hívást Frank Leahytől, a Boston College volt edzőjétől, amikor ő volt ott a PR-os.” – emlékezik vissza Pat Sullivan. „Apám dolgozott vele korábban Notre Dame-ban is. Frank az akkori Los Angeles Chargers-nek dolgozott, és azt mondta, ’ szükségünk van még egy franchise-ra, hogy a dolog teljes legyen. Érdekel?’.” „Apa próbált már korábban franchisehoz jutni az NFL-ben 1957-58-ban, de azt akarták, hogy épüljön egy stadion, viszont ilyesmi nem esett meg könnyen abban az időszakban. Szóval amikor jött a hívás, egyáltalán nem esett nehezére apámnak igent mondani. Úgy érezte Boston kitűnő piac lesz egy profi futball csapat számára.” Sullivan a saját megtakarított 25,000 dollárját használta fel, amit egy Cape Cod-on található Craigville Beach-i nyaralóra szánt volna. Emellett összeszedett másik kilenc embert, akik szintén fejenként 25,000$-t adtak bele. Ennél a pontnál vált hivatalossá. A Patriots létrejövőben volt. „Anyám tényleg akarta azt a cape cod-i házat” – emlékszik vissza Sulliven, aki akkor volt 8 éves. „De anya és apa 58 évig voltak házasok, és ő mindenben támogatta, amit apa tett. Számomra nem is kérdés, hogy ha nincs ő, akkor a Patriots, ahogy ma ismerjük, nem létezne Bostonban.”

Óriás / Gi(g)antikus vállalkozás [Giant undertaking]

Amikor Cappelletti megérkezett 1960-ban, ez volt az első útja Bostonba. A Minnesota Egyetemen játszott és kevés fogalma volt arról mibe is mászik bele. „Nem tudatosult bennem, hogy New England a New York Giants területe, de hamar rájöttem” – meséli. „A Giants és a játékosainak nevét minden háztartásban ismerték Massachusettes, Maine, Vermont, és különösen Connecticut államban. Bizonyos szempontból, ez bizonyult a legkeményebb ellenfelünknek.” A Giants-nek, a már megszilárdult NFL-ben, vasárnaponként közvetítették a meccseit a keleti parton. Úgy volt, hogy a Patriots kezdetben péntekenként játszik. De mielőtt meccsekre kerülhetett volna a sor, csapatot kellett alakítani.

A Patriots első edzőtáborát Amherst-ben rendezték, és közelében sem járt a mai jól szerkesztett, agyon szervezett, egy nap két-edzéses edzőtábornak. „A legelső napon, amit edzőtáborban töltöttem, majd 300 srác volt jelen, mindenféle formájú és méretű, egy a jellemek hihetetlen egyvelege, akik azt hitték profi szinten tudnak futballozni.” – mondja Sullivan, aki később a csapat vezetője [GM] lett. „Voltak magas kövér srácok, és alacsony kövér srácok, és ezek közé keveredve volt egy csoport egész jó sportember, akiket NFL csaptok is kipróbáltak, de nem jött nekik össze, vagy olyanok, akik ki se próbálták magukat NFL csapatnál, mert úgy érezték, úgyse jönne össze. Ebből kiválasztottak egy csoportot – 300-ból 35-öt.” „Jöttek játékosok az ország minden végéből” – teszi hozzá Cappelletti. „Némelyikük profi birkózó volt. Volt, amelyik 10 évvel előtte játszott az NFL-ben, és akkor próbált visszatérni. Volt egy pár újonc, és egy pár draft választott, de ezt leszámítva, egy komédia volt, ahol megjelentek emberek, hogy játszanak. Néhány fickó még sohasem játszott előtte.” Ebben az évben a terveknek megfelelően bemutató meccseket játszottak Providenceben, Worcesterben, és Amherstben. A szándék az volt, hogy eladható legyen az AFL, és, emlékszik vissza Sullivan, a csapatot lelkesedéssel fogadták, mintegy 12-13 ezer szurkoló jelent meg.

Az első alapszakasz meccs, melyet a BU [Boston University] field-en rendeztek a Denver ellen, 21,579 nézőt vonzott. Egy az ebben a szezonban játszott Dallas Texans elleni meccsen, Sullivan több ezer embert látott, akik a későbbi BU kollégium acélvázáról nézték a találkozót. Azok a szurkolók nem képezték részét a hivatalos nézőszámnak, de jól jelezte, hogy Bostonban helye van a profi futballnak. Hétközben, mivel a Patriotsnak nem volt luxus edző-komplexuma, néha a BU-n, néha East Bostonban gyakoroltak. „Az edzéshez mind elavult épületek voltak, és emiatt nem voltak szobák vagy vetítőtermek benne. Most meg besétálok a Gillette Stadionba és az ’Ó Istenem!’ – mondja Cappelletti. „Hood rendszeresen ellátott minket tejjel – sok tejivó volt köztünk – és tejes kartonokon ülve néztük az adott heti ellenfelünkről összeállított filmet. A támadósort fordították az egyik irányba, míg az ellentétes irányba a védelmet. Hallottuk, hogy mit csinál a védelem. Néha hátrafordultál, és azt mondtad ’ Csönd legyen odaát! ’.” Ellentétben más csapatokkal, mint például a Texans, melynek az olajfúró Lamar Hunt volt a tulajdonosa, a Patriots korlátozott forrásokkal rendelkezett. „Nem volt egy gazdag egyesület, szóval voltak küzdelmes időszakok.” –mondja Gil Santos, aki 1966-ban kezdett Patriots meccseket közvetíteni a WBZ rádióban. „Volt egy történet arról, hogy a csapat egy éjszakai meccset játszott Buffaloban, és egy nappal előbb érkezett. Azért, hogy ne kelljen plusz egy napot fizetni a hotelszobáért, a játékosoknak rendbe kellett rakni a szobájukat a meccs napján 11 óráig. Maradhattak a szobájukban addig amíg felszálltak a buszra, mely a meccsre vitte őket, de nem használhatták az ágyat, nem fekhettek a takaró alá, másképp fizetniük kellett volna a plusz egy napot.” Santos emlékszik egy olyan esetre is, amikor a csapattal utazott egy meccsre Anaheimbe, Kaliforniába – egy dupla találkozó volt, ahol az első meccsen a Boston nézett szembe az Oaklanddel, és a Kansas City játszott a Chargersszel a másodikon – egy négymotoros propelleres gépen, mely meg volt pakolva, és többszöri leszállásra kényszerült, hogy utántöltsék.

Azonban mindennél jobban emlékszik Santos azokra a szoros köteléket alkotó játékosokra, akik „próbálták megnyerni a szurkolókat, és elfogadtatni a ligát.” „Egy szó ugrik be – kaotikus. Filléres alapon éltünk azokban a napokban.” – teszi hozzá Jon Morris, aki 1964 és ’74 között játszott a Patriotsban, és aki a csapat történetének egyik, ha nem a legjobb centere. „Valószínűleg a Patriots volt az AFL legkisebb tőkével működő csapata, egyik napról a másikra éltünk, de az volt az érzésem küldetésünk van, mert az AFL-t, és különösen a Patriotsot lenézte az NFL.” Hozzáteszi Cappelletti: „Nagyon sok eszmecsere volt más csapatok játékosaival a meccsek után, miközben lesétáltunk a pályáról, és a srácok kérdezgették egymást ’ Megkaptad a múlt heti fizetésed? ’. Egy dolgot azonban bizton állíthatok, Bill Sullivan és a Patriots sohasem késett fizetési csekkel.”

Otthont keresve

A Patriots első évtizedét a „majdnemek” határozták meg – egy győzelem az 1965-ös Joe Namath vezette Jets elleni alapszakaszt lezáró meccsen a divízió elsőséget jelentette volna – és a keresés egy otthon után ahol állandó jelleggel játszhatna a csapat, kezdve a BU-val, olyan köztes helyszínekkel mint a Fenway Park, a Harvard, és a Boston College. 1968-ban még az alabamai Birminghamben is volt egy „hazai” mérkőzés. Egyik nyáron, mielőtt a Patriots tudta volna, hogy hol fognak játszani, három helyszínre is nyomtattak jegyeket. Sullivan kedvenc helye a Fenway volt, ahol 1963-ban a csapat elkezdett játszani. „Nagyszerű helyszín volt arra, hogy az ember futballmeccset nézzen, pontosan ugyan azért, amiért baseballt is – a történések közvetlen közelében vagy.” – mondta. „Ha a Green Monsternél [Zöld Szörnynél – ez egy hatalmas lelátó volt 5600 ülőhellyel] felállított ideiglenes ülőhelyeknél foglaltál helyet, a cselekmény közvetlen közelében voltál.” „A pálya szemben levő oldala elég alacsony volt, úgyhogy mindkét csapat ugyanazon az oldalon, a Green Monster oldalán folalt helyet. A beszélgetések, amelyek lejátszódtak néhány edző és a szurkolók közt hisztérikusak voltak. A beszélgetések, amik az edzők közt zajlottak, mivel ugyanazon az oldalon voltak, szintén elég érdekesnek bizonyultak. Labdaszedő fiú voltam, úgyhogy rendszeresen belehallgattam.” Sullivan arra is emlékezett, hogyan keveredtek a játékosok és a szurkolók a pályán a meccsek után, ami egy olyan kapcsolatot teremtett, mely ma nem létezik. „Szerelmek szövődtek, üzleti kapcsolatok alakultak, és emberek kaptak munkát azokban az időkben” – mondja. „Az idegenben játszó játékosok is maradtak, és egyik alkalommal Jack Kempbe [a Bills irányítójába] botlottam. Mesés fickó volt, és az egyik dolog, amit később elmondott nekem, az, hogy egy Patriots törzsszurkoló, Tip O’Neil győzte meg arról, hogy később politikai pályára menjen.” Kemp, aki májusban 73 évesen hunyt el, a játéktól való visszavonulása után sikeres politikai karriert futott be, melynek során harcba szállt az elnöki címért is 1988-ban.

Sullivan vidámabb történeteket is mesél a BU-ban játszott meccsek hangulatáról. „Volt Bostonban egy közismert bokszmeccs szervező, akit úgy hívtak Sam Silverman. Egy sokszínű figura volt. Szóval ez a fazon felhívta apámat, és azt mondta, szüksége van négy darab éves bérletre, az 50 jardos vonalhoz, de apám mondta neki, hogy nincs, mindet eladták.” – mondja Sullivan. „Sam azt mondta neki, mindenképp kell a négy bérlet, szóval apám azt mondta, ’ Hát, kaphatsz négyet, ami az első sorba szól, de onnan semmit se fogsz látni, mert közvetlenül a játékosok mögött leszel ’ Azt mondta, megveszi, majd megmagyarázta, ’ Nem érted – Nem akarom látni, azt akarom, hogy engem lássanak. ’ És rendszeresen megjelent a meccsen, általában néhány bokszolóval az oldalán, felállt, integetett mindenkinek, nézte egy darabig a „játékosok hátát”, majd távozott.” A színfalak mögötti kedves emlékek egyike, hogy Cappelletti a felszerelésekért felelős menedzserrel hogyan áztattatta vízbe, majd tetette a fűtőtest mellé a szögletes orrú rúgócipőjét, hogy kemény és kérges legyen a meccsek előtt. Cappelletti nagy gondot fordított a megjelenésére is, ritkán, ha egyáltalán előfordult, hogy fénylő rúgócipő nélkül lépett pályára. Cappelletti és Babe Parilli irányító kettő azok közül, akik a csapatból sztárokká váltak, és a futó Jim Nance Sport Illustrated-nél közölt címlapfotója az 1960-as évek közepén, országos elismerést jelentett a Patriotsnak, de a dolgok hanyatlásnak indultak az első évtized vége fele. Morris egy Curry Collegeban az edzés előtt lezajlott sajnálatos megbeszélésre emlékszik vissza. „Zsinórban elvesztettünk egy pár meccset, és úgy tűnt az edző, Clive Rush, elkezdett szétesni.” – meséli. „Én voltam a támadósor csapatkapitánya, és Houston Antwine volt a védekezőké, szóval megkért minket, hogy ha nem gond, másnap néhány órával korábban érkezzünk.” „Úgy volt, megbeszéljük, hogyan fordítsunk a szezonon, és amikor megjelentünk úgy 8:30 körül, egy üveg skótviszkit és három poharat vett elő az íróasztala fiókjából. Ránk nézett és azt mondta, ’ Van kedvetek csatlakozni? ’ Úgy hiszem ez volt az a pont, amikor felismertük, hogy ez nem vezet sehova.” Bizonyos értelemben Morrisnak igaza volt.

A Patriots, ahogy abban az időben fel volt építve, jelentős változtatásokra szorult, és Chuck Fairbanks-i jelenlétre, hogy később megfordítsák a dolgok állását. Ugyanakkor más értelemben a Patriots rangot szerzett, már 10 éves évfordulóját ünnepelte. Idén az 50-ediket. „Amikor először megérkeztünk, nem hiszem, hogy sokunk felismerte volna, hogy úttörő, amit teszünk.” – mondja Cappelletti, aki második a Patriots örökranglistáján, pontszerzésben, csak a Super Bowl hős Adam Vinatieri előzi meg. „Kezdetben az álmot a túlélés jelentette. Először túl kellett élni, hogy a csapatba kerülj. Aztán túl kellett élnie a csapatnak. És végül remélted, hogy a ligának is sikerül túlélni.” „Úgy gondolom mindenkinek ez volt a cél azokban az AFL-es években.”

Forrás: The Boston Globe: Mike Reiss