A Boston.com rovatvezetője, Chad Finn, "Touching all the bases" ["Minden részletre kitérve" - a szerk.] rovatában "A Patriots nem képes elfedni hibáit a Seahawks ellenében" címmel megjelent cikkében a Patriots egyre látványosabban megmutatkozó sebezhetőségéről ír. Egy kemény, ironikus hangvételű, de tipikusan "a csapatért, és nem a csapatra haragszom" cikket olvashatunk. -TORESPONT-
Nos, a történet némi maró gúnnyal fűszerezett, kiábrándító fordulattal ért véget, amely nem csak arra emlékeztetett minket, hogy milyen csapat volt egykor a Patriots, hanem annak a veszélyére is, hogy milyenné válhat.
Bill Belichick Patriotsca 13 pontos negyedik negyedbeli előnyt puskázott el a vasárnapi 24-23-as vereség alkalmával, a kemény, de távolról sem tökéletes Seattle Seahawks ellenében. Tették mindezt hasonló módon ahhoz, amit szinte már megszokhattunk az egyébként jobbára dicsőséges időszak közelmúltbeli szezonjaiban, elég, ha felidézzük a két fájdalmas Super Bowl vereséget, vagy az idei szezon, összesen négy pont különbséggel elszenvedett három vereségét. Kudarcot vallottak a befejezéssel.
A legutóbbi időkig eszünkbe sem jutott volna, hogy ez a jelenség egyáltalán szóba kerülhet a Bill Belichick-Tom Brady páros által irányított csapat kapcsán, pláne nem aggodalomra okot adó, visszatérő hiányosságként. Először igazán a Colts elleni 2006-os AFC döntőben szembesültünk az esettel, és inkább megkímélnék mindenkit a részletektől, bizonyára nem akarja senki, és nincs is szüksége rá, hogy emlékezetébe idézzem az eseményeket.
Idén persze úgy tűnik, hogy nagyjából minden második vasárnap emlékeztetnek bennünket erre a szokatlan problémára. Akár a minden áron való győzni akarás ['killer instinct': gyilkos ösztön - a szerk.], akár egy működő GPS-szel rendelkező cornerback, vagy a kettő között bármi is hiányozzék, a Patriotsnak túl gyakran okoz nehézséget, hogy kiszorítsa a szuszt az ellenfeléből, holott már megragadta a torkát.
A második héten hazai pályán vezettek az Arizona ellen, és veszítettek. A harmadik héten 9 ponttal vezettek Baltimore-ban a negyedik negyedben, és veszítettek. Most vasárnap 23-10-re vezettek mindössze kilenc perccel a mérkőzés vége előtt, és valahogy a végén mégiscsak Pete Carroll ugrándozott győzelmi mámorban, mint egy becsiccsentett bohóc, és Richard Sherman defensive back kötekedett Tom Bradyvel, akinek nem volt mivel visszavágnia, sem szóban, sem máshogy.
A vereség leginkább csalódást okozó apsektusa a számunkra, akik – khm – azt mondtuk, hogy ők sohasem veszíthetnek egy Pete Carroll csapat ellenében, az, hogy veszítettek egy Pete Carroll csapattal szemben, mondhatni ugyanúgy, ahogyan ez akkor volt a szokásuk, amikor éppen ő, Pete Carroll volt a jó hozzáállású, de esélytelen vezetőedző 1997 és 1999 között. A támadójáték egysíkúvá vált (Brady „Bledsoe-i” módon 58 alkalommal passzolt vasárnap), mivel a futójáték egyre hatástalanabb lett (Stevan Ridley 16 yardot ért el hét negyedik negyedbeli labdahordással). Voltak ostoba szabálytalanságok (Brady két intentional groundingot vétett, az egyikkel kötényt dobva Dan Conollynak), és megbocsáthatatlan hibák (a pontszerzés elmulasztása két alkalommal is a 10 yardoson belül, 6 red zone támadásból egyetlen TD, borzasztó time management az első félidő végén, amely 3 pontjukba került).
A teljes „Pete Carroll Múltidéző Élményhez” már csak Terry Glenn [a Patriots 1996-ban 7. helyen draftolt elkapója – a szerk.] combizom sérülése, és Chris Canty [a Patriots1997-ben első körben draftolt, teljeítményével csalódást okozó defensive backje – a szerk.] 3. és 10 helyzetben engedett 11 yard utáni táncbemutatója hiányzott.
A Patriots passz elleni védőiben legalább volt annyi büszkeség, hogy ne kezdjenek "Rump Shaker"-t lejteni minden egyes alkalommal, amikor az újonc Russel Wilson, aki a 30. helyre rangsorolt irányítóként kezdte a meccset, kifordult a zsebből, elhajította a labdát, majd kocogott még vagy 40 yardot az új line of scrimmage-ig. De ettől függetlenül szégyenletesek voltak, és tekintettel a krónikus visszaesésre, amit a Belichick, Matt Patricia és Josh Boyer által felügyelt játékosok egymás után mutatnak, talán itt lenne az ideje egy mindenre elszánt lépésnek. Úgy van, azt mondom, ideje lenne, hogy Belichick rendezze a kapcsolatát Eric Magninivel, és szabadítsa ki abból az elképzelhetetlenül pokoli helyzetből, amit az ESPN-en, Skip Baylessel szemben ülve él át műsorról műsorra, és hozzon vissza valakit, aki képes volt használható defensive backetet edzeni olyan fickókból, mint Hank Poteat, Randall Gay, Troy Brown és Earthwind Moreland. Ez csak félig vicc, és az is csak félig az, hogy Ty Lawt kirángathatnák a CSNNE stúdiójából, és beállíthatnák nickel backnek. Legalább azt tudná, hogy hová kell helyezkednie. A mostani srácok többségének - és értsük ide Kyle Arringtont, aki történetesen rosszabb volt, mint a sokat becsmérelt Devin McCourty - rosszabb labdaérzékük van, mint Ian Rapoportnak.
A Patriots szurkolók nem tudják megállni, hogy komoly irigységet érezzenek a Seahawks defensive backjeit nézve. Kam Chancellor a 133. pick volt a 2010-es drafton -- 106 hellyel Devin McCourty után került sorra, aki nem rossz, ha olyasvalakit keresünk, aki nem tudja egyik irányba sem elfordítani a fejét. Richard Shermant, aki sokkal többet beszél, mint kellene, a 155. helyen választották tavaly -- 122 hellyel Ras-I Dowling után, aki alig kerül a pályára. Earl Thomas pedig olyan free safety amilyenné reményeink szerint Patrick Chungnak, vagy a már elküldött Brandon Merriweathernek válnia kellett volna. A vasárnap emlékeztetett arra, hogy mindez mennyire hiú ábránd csupán.
A Seattle védelme igazoltan kegyetlen -- vasárnapig nem engedtek 300 yard fölötti passzt, 100 yard fölötti futást vagy 100 yardot meghaladó elkapó teljesítményt, amikor is Brady, és a rettenthetetlen Wes Welker a háromból két gátat lerombolt -- , és miközben nem szándékozom megkérdőjelezni Brady keménységét, meg kell jegyeznem, hogy több bizonyíték is felmerült abban a ügyben, melynek alapkérdése az, hogy vajon óvatosabb-e Brady a pass rusht tekintve, mint volt Bernard Pollard előtt. Brady még mindig jobban érzi a zsebet az átlagnál, de néha akkor is elhajol és meginog, amikor inkább csak árnyékok, és nem pass rusherek vannak a közelben. Biztos vagyok abban, hogy a második félidei sackért Nate Soldert illeti a dicsőség.
Úgy tűnik, a mérkőzés legnagyobb játékát a Seahawks nem is az irányítónak köszönheti, hanem valaminek, amit ők tettek az irányítóval. Brady kapott egy nagyot az állára a harmadik negyed utolsó játékában, ezzel szükségtelen durvaság büntetést kapott Jason Jones, illetve a Seahawks. A 15 yard igencsak megérte. A számok azt sejtetik, hogy az ütés után Brady homályban játszott -- 13-ból csak 5 passza volt sikeres a negyedik negyedben 81 yardért, 15 yard ebből is az utolsó, 4. és 17 helyzetben Welkernek adott passzal teljesült. Groundingot ítéltek ellene, sackelték, és interceptiont dobott a 10 yardoson belül. Mintha a régi CBS felvételen Scott Seculest [1993-ban a Patriots backup irányítója Drew Bledsoe mögött - a szerk.] valahogy Bradyre cserélték volna. A mérkőzés végén úgy tűnt, hogy rendben van, de valami miatt nem volt önmaga az utolsó 15 percben.
Tekintve, hogy az AFC Eastben megnyomták a 'reset' gombot -- minden csapat 3-3-mal áll -- és a még életben lévő Jets lesben áll, a következő vasárnap eljön annak az egyre inkább terjedő meggyőződésnek a végső tesztje, amely szerint a legjobb támadójáték a Patriots ellen az, ha jó hosszan eldobják a labdát, és várják, hogy valami jó történjen. Az "erőnél valamivel kevesebbnek" ellenállni képes Mark Sanchez karja, és a Patriots defensive backfieldjeként ismert ingatag valami egymás elleni felállása az alkalmatlanság érdekes csatáját hozhatja. De a héten később is ráérünk még előretekinteni. Most be kell érnünk az egyre ismerősebben csengő sirámmal: Mennyivel több győzelme lehetne a Patriotsnak, ha a mérkőzések csak 55 percig tartanának?
(forrás: boston.com)
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges