Elolvasva ezt az írást úgy döntöttem, hogy a legjobban megismerni egy játékost a saját leírásából lehet, így mindenki, akit érdekel, képet kaphat arról, hogy ki is ő, és hogy jutott el ide. A cikk 2018 január 5-én írodott, még a Falcons játékosaként, a playoff alatt. Előre hozzáteszem: mivel ő is sajátos stílust használ, én is eképpen fogom fordítani, nem szó szerint, de majd meglátjátok, mire gondolok.-TORESPONT- „Az első rájátszás mérkőzésemet a Georgia Dome-ban kezdtem el...és a nappalimban a fotelemben fejeztem be.
A Seahawks elleni csoportkör volt a múlt szezonban. Hatodik éve játszom az NFL-ben, és végre bejutottunk a rájátszásba. A Georgia Dome hangos volt. A srácok mindig mondták, hogy a rájátszás meccsek teljesen mások - tudjátok, most vagy soha, minden játék számít stb. stb. De bármit is mondtak korábban nem nagyon vettem be, hiszen hogyan lenne a közönség hangosabb, mint eddig? Azt mondtam magamban, hogy a fenébe lenne a közönségnek nagyobb hangereje hírtelen?
Hát, pedig volt. Úgy értem, ha valaha voltál már a Dome-ban meccset nézni, akkor tudhatod, milyen hangzavar tud ott lenni.
És ami ezen a Seahawks meccsen volt-hát ilyet még korábban nem pipáltam.
Szóval fel voltam tüzelve, örültem, hogy végre pár meccses kihagyás után egészségesen térhetek vissza a térdemben elszakadt oldalszalag és porcleválásos sérülés után, és végre készen álltam.
Aztán, az ötödik playben megvertem a Tackle-t a szélen, és már sackre készültem Russel Wilsonon. Ő fellépett a zsebbe, hogy fusson, és ahogy kinyújtottam a bal karom, hogy földre vigyem, a Tackle meglökött hátulról.
Szerintem ezen a lökésen múlott.
A bal könyököm hátrafeszült, és a bicepszem gyakorlatilag leszakadt a csontomról.
Az oldalvonalra mentem, onnan egyenesen az öltözőbe. A doktorok megvizsgáltak, a diagnózisok szerint a bicepszem elszakadt, és a szezonomnak lőttek, és akkor...annyira felhúztam magam, hogy vissza se mentem a pálya szélére, mint a legtöbb játékos a sérülések után szokott. Semmi kedvem nem volt ott ácsorogni, de a kórházba se akartam menni. Olyan pipa voltam, hogy azt se tudtam mit csináljak, így összepakoltam a cuccomat, beültem a kocsiba és hazavezettem.
Vagyis igazából a feleségem vezetett. Én az anyósülésen ültem, amikor hívott az ügynököm, prübált megnyugtatni. Hát hallod, nem érdekelt igazából. Egyfolytában azon agyaltam: ez miért pont velem történik meg?
Haragudtam az egész világra.
Épp időben értem haza ahhoz, hogy a meccs végét részét a TV-ben nézhessem, a sötétben ülve néztem végig, ahogy a csapattársaim a győzelmet ünneplik. Bejutottak az NFC döntőbe.
És én?
Én meg mehettem rehabilitációra.
Ezt az utat már ismertem - elszakadt a keresztszalagom és az oldalszalagom 2012-ben, elszakadt a jobb bicepszem 2014-ben, és elszakadt az oldalszalagom és levált a porc a térdemben 2016-ban. És had mondjak el valamit: A rehab nagy szívás. Marhára nem volt hozzá kedvem újra. Úgy döntöttem abbahagyom az egészet inkább.
Készen álltam a visszavonulásra.
Ez a gondolkodás egyáltalán nem vall rám, de tényleg. Nem értem miért voltam olyan dühös. Talán csak pechesnek éreztem magam, úgy éreztem kicsúszott a lábam alól a talaj.
De akkor is, ez nem én vagyok, hogy csak így feladjam, hogy...ne küzdjek. Vágod? Úgy értem, ez nem az első súlyos sérülésem, amin már átestem. Mondjuk lehet, hogy alapból sem kellett volna fociznom.
Legalábbis ezt mondták az orvosaim, amikor gyerek voltam.
Úgynevezett Erb-féle bénulással születtem. Talán úgy a legegyszerűbb elmondani, hogy hogy is történt, ha azt mondom, hogy amikor megszülettem, az orvos a nyakamnál fogva húzott ki a szülőcsatornából, és ekkor megsérült az idegrendszerem, a jobb oldalam egy része lebénult - gyakorlatilag a nyakam, a csuklyásizmom és a bicepszem. Szóval egész életemben a jobb karom korlátozottan funkcionált, legyen szó erőről vagy mozgékonyságról.
Mind a mai napig különböző súlyokkal edzek a jobb és bal kezemmel, mivel a jobb kezem nem olyan erős, mint a bal. Azért azt nem mondanám, hogy ég és föld, de elég nagy a különbség. Emellett a jobb kezem rövidebb, mint a bal, és nem is tudom teljesen kinyújtani - tehát a könyökömet nem tudom teljesen kinyújtani, hogy a felkarom és alkalom egy vonalban legyenek.
Amennyire emlékszem, egész gyerekkoromban fizikoterápián vettem részt, hogy megerősödjön a jobb kezem.
Akkor vettem észre, hogy más vagyok, mint a többiek, amikor általános iskolába kerültem, és elkezdtem csúfolni a többiek a kisebb kezem miatt.
Nehogy valaki azt higgye, hogy áldozatként akarom magamat beállítani. Sok gyereknek sokkal rosszabb sora volt, mint nekem, akiket folyton kigúnyoltak a többiek. Az volt a szerencsém, hogy eléggé nagydarab voltam ahhoz, hogy ne akarjanak velem ujjat húzni annyira.
Amúgy meg az Erb-féle bénulásnak is különböző fokozatai vannak, szóval egy csomó embernek sokkal nagyobb korlátai vannak, mint nekem.
Fogalmam sincs, hogy nekem milyen fokú a bénulásom, mindenesetre éppen elég volt ahhoz, hogy a doktorok azt mondták anyukámnak, hogy inkább ne focizzak.
Így is tettem egészen középiskola feléig, amikor azt mondtam anyukámnak, hogy nem érdekel, mit mondanak az orvosok, és játszani akarok. Az utcán már fociztam a haverokkal - meg sok más egyéb sportot is kipróbáltam - és a kezemnek nem lett baja. Mindig megtaláltam a módját annak, hogy legyőzzem a bénulásból adódó korlátaimat.
Tudom, hogy anyukám nem akarta, hogy focizzak...de mégis hagyta, hogy játsszak.
Szerintem ez leginkább azért volt, mert távol akart tartani engem az utcáktól.
Tudjátok, ekkor már St. Luis déli részén éltünk. Pár éve költöztünk ide az északi oldalról, miután a bátyámat megölték.
Tíz éves voltam, amikor meghalt, szóval nem emlékszem sok mindenre. Csak azt tudom, hogy iskola volt aznap, és éjszaka aludtam a szobámban, amikor berontott anyukám, felébresztett engem, a bátyámat és a nővéremet, hogy csomagoljunk, megyünk a nagyihoz.
Egész kocsiúton egy szót sem szólt. De amikor odaértünk a nagymamámhoz, leültetett minket, és azt mondta, hogy Anthony-t lelőtték. Belekeveredett valamibe az utcai életben, és éppen kint volt az utcákat járva a barátaival, amikor egy sikátorban valaki lelőtte, elvette a pénzét és a cipőjét, majd otthagyta a földön heverve.
Ez minden, amit erről a témáról elmondanék. Hogy őszinte legyek, nem akarom újra átélni az egészet. Ez marhára kemény volt...elveszíteni a bátyámat tíz évesen, és nem érteni az egészből semmit, hogy miért és történt velem ez az egész. Kénytelen voltam gyorsan felnőni, és az anyukám azt mondta, hogy nem fog még egy gyereket elveszíteni az utcán. Így a város déli részére költöztünk, 20 percre a régi lakástól, és gyakorlatilag a testvéreimmel szobafogságba voltunk. Sötétedés után ki se tehettük a lábunkat az utcára. Anyukám beíratott kosárlabdázni és baseballozni, csak hogy lekössön valamivel.
Szóval, amikor elé álltam, és azt mondtam, hogy én focizni akarok, szerintem nem nagyon zavarta, hogy a doktorok nem javasolták, hogy focizzak.
Még mindig nagyobb biztonságban voltam, mint az utcán.
Amikor focizni kezdtem, nem is álmodtam NFL-karrierről. Egyszerűen csak imádtam focizni a srácokkal az udvaron.
Körülbelül 6 láb magas (~183 cm) magas voltam és több mint 200 font (~90 kg), amikor beálltam a nyolcadikosokhoz a focicsapatba, szóval nem voltam kicsi.
És ráadásul elég jó is voltam.
Azt hiszem a többi már történelem. Iowa-ra mentem továbbtanulni, és 5 nagyszerű évet töltöttem ott, mielőtt a Bucs draftolt volna 2011-ben az első kör 20. választásával. Négy sérülésekkel tűzdelt évet töltöttem el ott, több különböző edzővel, és végül 2015-ben szabadügynök lettem.
Szóval igen, pár nehéz dolgon már túl vagyok az életem és a pályafutásom során. Erb-féle bénulás. Egy testvér elvesztése. Jó adag súlyos sérülés.
De ezek közül egyik sem jelentett semmit, amikor ott ültem a fotelemben, szakadt bicepsszel, és néztem, ahogy a csapattársaim ünnepelnek. Csak simán mérges voltam. Persze örültem a csapat sikerének, de egyáltalán nem éreztem azt, hogy megvan bennem az erő, hogy ezt az újabb sérülést is leküzdjem.
Majdnem egy égész hónapig gödörben voltam. A Suberbowlon sínbe tett kézzel a pálya szélén álltam, hogy támogassam őket és segítsek, amiben tudok.
Nos, mindenki tudja mi történt a második félidőben. Amikor vége lett a meccsnek, emlékszem az járt a fejemben, hogy volt egy csomó kihagyott lehetőségünk, és csak egy nagy játékra voltunk attól, hogy megnyerjük a mérkőzést. Azon tűnődtem: Franc enné meg, mi lett volna, ha játszhattam volna, és azt az egy nagy játékot én csináltam volna meg...hogy én dönthettem volna el a Superbowl sorsát?
Még mélyebbre süllyedtem a gödörbe - azt gondolva, hogy a csapattársaimnak szüksége lett volna rám, de én cserbenhagytam őket.
A következő héten ugyanígy éreztem. Nem hiszem, hogy az ábrázatom változott volna egészen addig, amíg végre lekerült az az idióta sín a kezemről, és végre nekiállhattam a rehabnak.
Igazából nagy köszönet jár a srácoknak az Iowa-i Egyetemről. Amikor oda jártam suliba, az edzők ténylegesen megtanítottak rá, hogy mi is az a kemény munka és az önfegyelem. Tudom, hogy ez így tiszta sablonduma, de az, amit ott megtanultam mindig segített abban, hogy leszegett fejjel küzdjek és edzek akkor is, amikor megsérültem. Erről szólt az Iowa-i program: a kemény munkáról.
Sokat gondoltam erre, amikor lekerült a sín a kezemről. Mert ez az Iowa-i mentalitás -és a sok imádság, valamint a feleségemmel, Shanonnal töltött közös beszélgetések hatására úgy döntöttem, hogy még nem akasztom szögre a cipőmet. Meg KELL próbálnom visszatérni.
És büszke vagyok rá, hogy így döntöttem.
Úgy értem, hogy ez az év egy csomó örömet tartogatott. Emlékszem, milyen jól éreztem magam. A 9,5 sackkel egyéni rekordot állítottam fel, igaz abból 6 a Cowboys elleni egy meccsen volt.
Na, az egy őrült hét volt. Egy csomó megkeresést kaptam a médiától. Az az igazság, hogy én ilyen téren eléggé visszahúzódó vagyok, nem igazán szeretek a figyelem középpontjában lenni. Szóval egy kicsit kényelmetlenül éreztem magam, mert úgy éreztem, hogy azon a héten mindenki rólam beszél.
Ne értsetek félre, jó poén volt végignézni, mi történik a közösségi médiában - volt egy mém, amikor Dak Prescott fejére a síró Jordan-fejét tették – na, az jó poén volt.
Na, innen lehet tudni, hogy megőrülnek a dolgok, nem? Amikor mémet csinálnak belőled, vagy olyat csinálsz, ami miatt mások tesznek bele téged a mémekbe, ez azt jelenti, hogy az emberek rólad beszélnek.
Szóval igen, ez jó buli volt. De igazából alig vártam a következő meccset, hogy az emberek leszálljanak rólam és elfelejtsenek végre. Haha.
Hát hallod, örülök, hogy nem vonultam vissza. Örülök, hogy visszatértem. Jól érzem magam itt Atlantában. Örülök, hogy a rájátszásba vagyunk. Remélem, ezúttal tudom segíteni a csapatot és a testvéreimet abban, hogy befejezzük, amit tavaly elkezdtünk.
Tudod, nem akarunk elébe szaladni a dolgoknak. Szóval tényleg nem agyalunk azon, hogy újra a Superbowlba jussunk. Egyszerre csak egy meccsre összpontosítunk, és megpróbáljuk megcsinálni a következő játékot, és megnyerni a meccset. Ez minden, amit megtehetsz.
És addig, amíg a szezont nem a fotelemben ülve fejezem be, szerintem nem lesz gond."
Remélem, ez a harcos hozzáállás a Patriots mezében is jelen lesz, és sérülésektől mentes szezonnal a háta mögött felér a csúcsra!
Forrás: Theplayerstribune
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges