Menetrend
Szavazás

Köszönöm New England!

2018. 04. 13. 21:14
Szerző: Spigo
1
Amikor 2011-ben kiválasztott a Patriots a drafton, azt gondoltam, hogy létezésemnek egyetlen értelme az, hogy futball meccseket nyerjek. Egész életemben azért küzdöttem, hogy jó játékos legyek, hogy győzzek. És most New Englandbe kerültem, arra a helyre, ahol a győzelem minden. Szóval azt gondoltam, hogy ez egy tökéletes párosítás. Természetesen éreztem a nyomást, ami azzal járt, hogy az első körben választottak ki, hogy a valaha volt legjobb irányító bal oldalát védjem. De arra is rájöttem, hogy a győzelmek enyhítik a nyomást. Azt gondoltam, hogy a győzelmek majd megoldják minden problémámat.

Mert a győzelem gyógyír mindenre, ugye?

Aztán az első évemben sok győztes meccsben volt részem. 13-3-mal zártuk az alapszakaszt és a Super Bowlba is bejutottunk. És habár vesztettünk a Giants-szel szemben, azt vártam, hogy az elégedettség érzése jöjjön elő. Nem a boldogságé, mert mégiscsak vesztettünk, de legalább valamelyest elégedett legyek.

De nem voltam az.

Ürességet éreztem.

Az egész holtszezon azzal telt, hogy utazgattam. Mindig is szerettem volna utazgatni és életem során először meg is volt a pénzem hozzá. Szóval minden héten más és más városba tartó gépen ültem. Volt olyan, hogy reggel mikor felkeltem, nem is emlékeztem, hogy melyik városban is vagyok éppen. Folyamatosan mozgásban voltam.

Visszanézve erre, rá kellett jönnöm, hogy kerestem valamit. Csak nem tudtam mi az.  Bármi is volt az, nem találtam. Teljesen kimerülve zártam le azt a holtszezont, de még mindig elégedetlen voltam.

Akkor még nem tudtam, de az csak az út eleje volt, hogy megtaláljam létezésem célját, értelmét.

Mióta aláírtam a Giantshez sokat gondolkodtam az utamról és arról a csodálatos hét évről, amit New Englandben töltöttem. Nem is a hét egymás utáni AFC döntőre, a négy Super Bowlra, vagy a két gyűrűre gondolok. Hanem azokra a kapcsolatokra, amiket a családom és én építettünk ott – kapcsolatokra, amik örökké tartanak majd.

Sokat gondolkodtam az irónián és azon, hogy Isten titokzatos módon dolgozik. Mert csak egy fiatal srác voltam, aki azt hitte, hogy csakis a győzelem a lényeg és a New Englandbe kerültem, ahol a győzelem a minden.

Hogy aztán rájöjjek, hogy nem az.


2015 októberében, amikor a feleségemmel, Lexivel, fürdettük Hudsont, a három hónapos fiamat, egy kis csomót tapintottam ki a pocakján. Nem gondoltuk, hogy bármi komoly lenne, de észrevettük. Aztán amikor nem múlt el elvittük őt orvoshoz, hogy vizsgálja ki.

Az egyetlen kivizsgálásból aztán sokkal több lett és az orvosok megállapították, hogy Hudson mindkét veséje daganatos.

Rák.

Az orvosok azonnal a Bostoni Gyerekkorházba küldtek. Felajánlották, hogy átvisznek mentővel, de mi úgy döntöttünk, hogy magunk megyünk át, mert… mert nem tudom miért. Talán azt gondoltuk, hogy a mentő valóságosabbá teszi az egészet.

Lexi és én az egész úton sírtunk. Hudson volt az első gyermekünk, szóval Lexi és én még újdonsült szülők voltunk. Megértheted a fájdalmunkat, de nálam a fájdalom helyét átvette a bűntudat. Nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy én vagyok Hudson édesapja, hogy az én dolgom az, hogy megvédjem a fiamat, és úgy éreztem, hogy kudarcot vallottam.

Úgy éreztem, hogy cserbenhagytam a fiamat.

Öt napot töltöttünk a korházban, amíg az orvosok elkezdték Hudson gyógyítását. Bármilyen furán is hangozhat, de szerencsés voltam, hogy épp lesérültem. Egy héttel korábban szakadt el a bicepszem és IR-en voltam. Öröm volt az ürömben, mert így bármikor és bárhol ott lehettem a fiammal és a családommal, anélkül, hogy a foci általi nyomással és kötelezettségekkel is meg kelljen küzdenem.

Az alatt az öt nap alatt Lexi és én megtanultuk, hogy miféle rákkal is van dolgunk és milyen különböző módszerekkel és gyógyszerekkel lehet azt kezelni. Nagyon sok volt az információ. Feldolgozhatatlanul sok. Amikor végre elhagyhattuk a korházat, az orvosok egy jó vastag füzettel küldtek haza – majdnem, mint egy playbook – amiben ott volt minden infó, amit megtanultunk egy hét alatt, valamint a kb 15 gyógyszer listája, amit folyamatosan szednie kellett Hudsonnak.

Szóval végre hazaértünk Hudsonnal és az egész egy nagy káosz. Folyamatosan sírt. Lexi és én is órákon át nem ettünk. Mindannyian kimerültünk. A konyhánk pultja úgy nézett ki, mint egy gyógyszertár. Kis narancssárga dobozkák mindenhol – különböző gyógyszerek, különböző dózisokban és használati utasítással a címkéken.

Vegyen be ebből minden hat órában egyet. Ebből minden nyolc órában egyet. Ezt éjszakára. Ezt naponta kétszer étkezéskor.

És így tovább, és így tovább.

Sok volt. Amikor Hudson sírt, Lexi és én csak feküdtünk a padlón, próbáltuk megtalálni az egésznek az értelmét és kitalálni, hogyan tovább.

És akkor Lexi szülei megoldottak mindent.

Átjöttek és az édesapja csinált egy táblázatot, benne az összes gyógyszerrel – név, dózis, időpont. Az édesanyja főzött nekünk. Végre meg tudtuk vigasztalni Hudsont, aztán elaltattuk. És lassan érezni lehetett, hogy a levegő visszatér a házba. Lassan, de biztosan elkezdtük legyőzni a félelmet és szorongást.

Minden rendben lesz.

1

Azt hiszem, amikor egy traumán vagy tragédián mész keresztül vannak olyan pillanatok, amikor egyszerűen nem tudod egyben tartani az egészet. Az első otthoni éjszaka ilyen volt. Ugyanakkor megvannak az erős pillanataid is – pillanatok, amikor azt érzed, hogy kézben tartod a dolgokat.

Pár nappal azután, hogy hazahoztuk Hudsont, Lexi és én úgy döntöttünk, hogy itt az ideje találkozni a csapattal. Úgy éreztük, hogy készen állunk erre – ez egy ilyen erős pillanat volt.

Ami azt illeti, pont meccsnap volt. Nem játszottam, mert IR-en voltam, de akkor is elmentünk a meccs előtti templomi istentiszteletre. Ott volt pár srác és Josh McDaniels is a feleségével és négy gyerekével. Lexi és én mellettük foglaltunk helyet.

Még mindig nem dolgoztam fel a történteket és biztos vagyok benne, hogy Lexi sem. Kívülről semmi sem látszott, de belül egy moslék voltam. Még mindig gyötört a bűntudat. Nem bírtam túltenni magam rajta.

És akkor, az istentisztelet alatt jött egy dal és mindnyájan elkezdtünk énekelni.

A dal neve „Jó, Jó Atya” (Good, Good Father”)

Elkezdtem énekelni és akkor összetörtem. Zokogtam. Aztán Lexi is. Mindketten térden állva zokogtunk – nem is… jajveszékeltünk végig a dal során és mindenki minket bámult, hogy mi történt. Nem tudták.

Josh tudta.

Elmondtam neki és Belichick mesternek is, amikor Hudsont először diagnosztizálták. Szóval Josh nem csak, hogy tudta, hogy Lexi és én min megyünk keresztül, hanem ott állva mellettünk a négy gyermekével teljes mértékben átérezte a fájdalmunkat.

Mielőtt elmondom, hogy mi történt ezután, el kell mesélnem, hogy milyen is a Patriotsban játszani.

Néha nagyon kemény tud lenni. Nagyon üzleties és előfordul, hogy rideg. New Englandben minden a teljesítményen múlik. Olyan hely, ahol az emberek attól függően kezelnek, hogy hogyan teljesítettél az adott edzésen vagy mit válaszoltál egy kérdésre. Az egyik nap úgy mászkálhatsz az épületben, mint egy Pro-Bowler – a következő nap meg úgy, mintha mindjárt elküldenek.

Nem szeretnék durvának vagy negatívnak hangzani. Szenzációs ott játszani és hálás vagyok az ott eltöltött időért. Csak annyit mondok, hogy néha nagyon kemény. A Patriots elért egy szintet és a nyomás nagyon is valós. Ezt a kultúrát építették fel – a győztes kultúrát – és ezért sikeresek ennyire. Josh központi része ennek a kultúrának és az egyik elsőszámú szószólója.

Az után a templomi nap után változást láttam Joshon. Amikor csak találkozott Lexivel nagyon megölelte, még egy kicsit hosszabban is a szokásosnál és megkérdezte hogy van. A beszélgetéseink megváltoztak. Korábban csakis a fociról beszélgettünk. Azután ugyan a focival kezdődött, de a végén Istenről, családjainkról és úgy általában az életről volt szó.

Innentől kezdve szintet lépett a kapcsolatunk Josh-sal. Egy ilyen kegyetlen környezetben, ahol játékosokat küldenek el és a győzelem a minden és minden a fociról szól, nagyon hálás voltam Joshnak, hogy azt tudta mondani, hogy „Nate, amin keresztűl mész Hudsonnal… sokkal fontosabb, mint a foci”. Azt mondta, hogy ha bármikor ki kell mennem egy megbeszélésről, mert túl nagy a nyomás, senki nem fog megkérdőjelezni. Belichick mester ugyanezt mondta. Azt mondta, hogy teljesen rendben van, ha bármikor ki kell hagynom egy edzést vagy egy megbeszélést

„Bármi, amire Hudsonnak szüksége van” mondta.

Nem tudom, hogy valaha is szavakba tudom önteni, hogy mennyire hálás vagyok ezért. Amit Bill mondott, és ahogy Josh kezelt. Úgy kezeltek, mint egy emberi lényt és nem úgy, mint egy focistát vagy bal oldali tackle-t.

Ez az emberiesség nem állt meg az edzőimnél, hanem eljutott egészen a top menedzsmentig. Egészen föl, Mr Kraftig.

1A keddek általában szabadnapok a csapatnál. Azonban az én családomnak ezek voltak a kemó napok. Reggel 6:30 körül hagytuk el a házunkat és kb másfél órán át utaztunk a Bostoni Gyerekkorházba. Hosszú utak, kemó, vér tesztek, MRI-k – ez volt a keddi program. Kihagytam néhány edzést és megbeszélést, főleg mikor a csütörtöki és a hétfő esti meccsek miatt változott a heti rutin. De a kemó keddek családi programok voltak. A világért sem hagytam volna ki egyiket sem.

Emlékszem egyik kedden durva hóvihar volt New Englandben. Hétfőn, Lexi és én néztük az előrejelzéseket és azon idegeskedtünk, hogy hogyan fogunk eljutni Hudson korareggeli kezelésére. Nem tudtuk, hogy le lesznek-e zárva az utak vagy, hogy biztonságos lesz-e egyáltalán kocsiba ülni.

Azon az estén beszéltem Mr Krafttal és ő elintézte, hogy a korház melletti szállodában helyezzenek el minket és mi csak ne izguljunk a hóvihar miatt. Nagyon szép hotel volt, pont a Fenway Parkra nézett.

Ez egy kis gesztus volt a részéről – egy kis részlet, kis odafigyelés, ami sok mindent elmond Mr Kraftról és a Patriotsról. És csak egy példa arról a kedvességről és az együttérzésről, amit irántunk tanúsítottak életünk egyik legnehezebb időszakában. Sosem éreztük azt, hogy egyedül harcolunk.

Tudtuk, hogy az egész szervezet támogat minket.


Hudson mellében van egy kis port a bőre alatt, amin keresztül az orvosok könnyebben tudnak vért venni, illetve azon keresztül megy be a kemó is. Majd egy évig járt kezelésre, míg a daganatok növekedése megállt. 2016 októberében Hudson orvosa kivette a portot a melléből és abbahagyta a kemoterápiás kezelést.

De még nem voltunk túl rajta. Ahogy az orvosok mondták, most a megfigyelési fázisba kerültünk. Hudsont továbbra is rendszeresen ellenőrizték, hogy a daganatok nem kezdtek-e el újra nőni. Ha elkezdtek volna, azonnal vissza kellett volna térni a kezeléshez.

Ez volt az az év, amikor a Falcons ellen játszottuk a Super Bowlban. És a meccs után, ez volt az első alkalom, hogy legbelül is a félelmet, a bűntudatot és szorongást felváltotta… a remény. Korábban csak a győzelem számított. De abban a pillanatban – ott a pályán a csapattársaimmal és a családommal, azok után, hogy megnyertük minden idők egyik legőrültebb Super Bowlját – a meccs és az, hogy másodszor értünk fel a csúcsra három év alatt még csak eszembe sem jutott.

Hudson igen.

1

Emlékszem, ahogy néztem, ahogy a konfettiket rugdossa a pályán és csak egyszerűen hálás voltam, hogy rendben volt. Az egészsége volt a minden.

A Super Bowl megnyerése csak a hab volt a tortán.

Majd egy évvel később, az előző szezon októberében az eredmények azt mutatták, hogy Hudson veséjében a daganatok újra növekedni kezdtek. Az orvosok visszatették a portot a mellébe, újrakezdődtek a kemoterápiás kezelések, és a mi keddi rutinjaink is – ezúttal, mint család, négyen, ugyanis megszületett a lányunk, Charlie.

Szóval Hudson továbbra is harcol. Mi továbbra is harcolunk.

És most New Yorkba hozzuk ezt a harcot.

Amikor arról döntöttem, hogy hol folytassam a pályafutásomat, Hudson egészségügyi igényei fontos szerepet játszottak a döntésemben. Olyan helyet választhattam csak, ahol Hudson a legjobb ellátást kapja, ami kapásból kiszórt egy csomó csapatot.

New Yorkban Hudson megkapja a neki szükséges kezeléseket és ellátást. A családom és én is izgatottan várjuk, hogy elkezdjük életünk új fejezetét.

A legnehezebb dolog az lesz, hogy rengeteg jóbarátot hagyunk New Englandben, mind a Patriotsban, mind a közösségben. A családom és én sok különleges barátságot kötöttünk a Bostoni Gyerekkorházon belül, a Jimmy Fund Clinicnél és szerte szét Boston és környékén a munkánkból és a közösségből adódóan is.

De azt szeretném, hogy tudják, hogy attól még, hogy New Yorkba költözünk, ezek a barátságok nem vesznek el. Nem szándékozunk lecserélni őket. Tovább szeretnénk folytatni és építeni rájuk.

A csapattársaim is nagyon fognak hiányozni.

1

Emlékszem, az Eagles elleni Super Bowl előtti este egy pár csapattársam és én imádkozni mentünk, ahogy azt minden meccs előtt szoktunk. Körülbelül tízen lehettünk a szálloda egyik konferencia termében, a jellem-edzőnkkel, Jack Easteby-vel, aki a prédikációt tartotta.

Ezek a meccs előtti imádkozások a rájátszás során a legnehezebbek, hiszen tudod, hogy ez lehet az utolsó ilyen, ebben az összetételben. A Super Bowl előttinél biztosan tudod, hogy az utolsó. Ahogy körülnézel a szobában, rájössz milyen nehéz is ez, hiszen olyan sok mindenen mentetek keresztül ezekkel a srácokkal a szezon során és páran jövőre már nem lesznek a csapatnál. Ilyen az a sport.

Mire Jack befejezte a prédikációt, a legtöbbünk szemében könny csillogott. Azt gondolom, hogy a szeretet és a tisztelet, amit egymás iránt éreztünk ott és akkor jött ki. A csoportnak a tagjai az egész szezon során együtt jártak templomba, misére és a hétfői bibliai tanulmányokra – néhányunk évek óta. Néhány srác házasságot kötött ez idő során. Mások megkeresztelkedtek. Megosztottuk legmélyebb félelmeinket és küzdelmeinket, és együtt imádkozunk egymás családjaiért. Nehéz szavakba önteni ezt az erős köteléket.

Azt gondolom, hogy azon az estén az egyik srác a csoportban foglalta össze a legjobban: „Ez a csoport volt a meghallgattatás az imáinkra.”

Nem tudnám jobban kifejezni, mit jelentett ez nekünk.

Köszönöm Istennek ezeket az társakat.

Idén én vagyok az egyik srác, aki nem tér vissza közéjük és mindegyikük hiányozni fog. De igazából mindenki hiányozni fog abból az öltözőből, és mindenki az egész szervezetből, a tetejétől az aljáig. Bárhova is vezet Isten, semmi sem fogja tudni elfeledtetni azt, amit New Englandben találtam.

Köszönöm Mr Kraft, Belichick mester, és főleg Josh McDaniels, aki sokkal több lett nekem, mint egy fantasztikus edző – csodálatos baráttá is vált. Köszönöm a rengeteg támogatást. Köszönöm a támadófal edzőmnek, Dante Scarnecchiának, hogy mindig emberi lényként bánt velem, és hogy sosem hagyta, hogy ami a pályán kívül történik velem, befolyásolja azt, hogy hogyan kezel engem, mint focistát. Köszönöm a csapattársaimnak, hogy bármikor, amikor szükségem volt rájuk, ott álltak mellettem. Köszönöm mindenkinek, akivel együtt dogoztunk Lexivel a közösségben és mindenkinek, aki a legapróbb dologgal is hozzájárult Hudson kezeléséhez az elmúlt években. A melegség és a kedvesség, amit az életünkbe hoztatok örökké velünk marad. Köszönöm a fantasztikus szurkolóknak, akik a nehezebb időkben is csapat mellett, mellettem és a családom mellett álltak.

Köszönöm New England, hiányozni fog a Patriotsság. Sokat tanultam az életről az elmúlt hét évben és sokat tanultam a győzelemről is – főleg azt, hogy az nem minden.

Sokkal több minden van.

Isten áldjon titeket!

Forrás: Nate Solder - The Players Tribune

Hozzászólások

2018. 04. 13. 21:39
dartib83
2018. 04. 13. 22:13
nszgergo
köszi, szép munka Spigo!
2018. 04. 13. 23:34
bara
Köszönöm a fordítást, és köszönöm Nate, hogy olyan bepillantást adtál a kulisszák mögé, mint eddig senki más.. Hudsonnak meg szurkolunk!
2018. 04. 14. 00:28
kitalaltnev
Elképesztő...megrázó, bensőséges, mély gondolatok egy embertől a kisfia gyógyulásáért vívott mindennapi harcukról. Hálás köszönet a cikkért.
2018. 04. 14. 00:42
hopi46
2018. 04. 14. 06:49
Gabesz70
Soli Deo Gloria
2018. 04. 14. 15:38
Montesclan-pats
Ide jobban illik.:)
2018. 04. 14. 09:07
anikom
Még nem olvastam el, ehhez erőt kell meríteni, de hálás vagyok én is a fordításért.
2018. 04. 14. 11:05
DeMartino
Jordan Matthews, the Patriots’ new No. 80
Nos remélem ugyan olyan jó játékos lesz,mint az elődje aki viselte a 80.-as számot :)
2018. 04. 14. 12:53
rolly79
Köszi a cikket!
Megható története egy nagyszerű sportembernek, és egy mégjobb apának.Nehéz az élet...
Minden jót nekik!Hudson-nak sok egészséges évet!
2018. 04. 14. 18:07
JAM
Úgy gondolom, hogy ez a búcsú üzenet erősen ellenpontozza azt a képet, amelyet Meskó Zoli könyve, vagy más mostanában megjelent írások festenek Belichick-ről, ill. a New England-i felfogásról, légkörről. Pontosabban részben megerősíti azt, de bemutatja az érem másik - emberi - oldalát is, hogy az alapvető teljesítmény orientáltságon túl, emberként is meg tudnak nyilatkozni. Köszönet a cikkért!
2018. 04. 15. 16:58
dartib83
sorry, off-os hír, de hátha érdekel valakit:
Amendola reflektál:
https://www.youtube.com/watch?v=dfkYUiuu5bU
2018. 04. 16. 12:22
Amendola sosem lehet offos nálam! :)
2018. 04. 16. 00:40
hopi46
Gronk nem vesz részt a hétfői, nem kötelező, edzésen, bár a szerződésében 250e dollár edzés bónusz is szerepel. Az első kötelező edzésrészvétel jun. 5.(Patspulpit)
2018. 04. 16. 08:40
A 250 ezerhez az edzések 90%-án kell részt vennie, ami a tavalyi számok alapján (33 edzés volt) azt jelenti, hogy kb 3-at hagyhat ki
2018. 04. 16. 16:58
vodka03
Denver kivágta C.J. Andersont, nem lepne meg, ha megpróbálnánk elhozni.
2018. 04. 16. 17:59
Gabesz70
Szerintem inkább Miami lesz abból, oda jártak legutóbb lecserélni. Így meglesz nekik ingyen!
2018. 04. 16. 18:38
Gabesz70
Jártak=akarták és nem le hanem elcserélni.
2018. 04. 16. 21:47
hopi46
Harrison nyugdíjba vonul.
Hozzászólás a(z) Köszönöm New England! bejegyzéshez