Régi ismerős: Raymond Clayborn

A Sirius NFL Rádió „Movin’ the Chains” műsorában szerepelt vendégként Raymond Clayborn, aki 1977 és 1989 között 191 találkozón (165 alkalommal kezdőként) szerepelt a Patriots színeiben és az alapszakaszban szerzett 36 interceptionnel holtversenyben első a csapat történetében Ty Law-val. Kiragadott gondolatok az interjúból:

A Patriots mostani helyzete és vajon Tom Bradyvel nyernek-e még Super Bowlt? A képessége megvan hozzá. Szerintem tavaly a Jets ellen a védelem nem tudta hozzátenni a saját részét a sikerhez a rájátszásban. A lényeg azonban a klub tulajdonosa és a vezetők személye. Az én időmben is jó pár év volt, amikor a játékosok tehetségével nem volt gond, csak egyszerűen nem kaptunk elég támogatást a tulajdonostól, és a vezetőségtől. Akkoriban úgy tűnt, hogy nem befektetni akarnak a klubba, hanem csak kivenni a pénzt.

Megbánta-e a döntését, hogy 1990-ben elhagyta a Patset a Cleveland Brownsért? Nem. Teljes fejetlenség uralkodott akkor a New Englandnél. Káosz. Boldog voltam, hogy eljöhettem. A Sullivan család csődbe vitte a csapatot, még az is kérdéses volt, hogy a játékosokat ki tudják-e fizetni. A stadion sem volt már övék, azt 1987-ben vette meg Robert Kraft a Michael Jackson fiaskó után.

Mi a véleménye az NFL szabályváltoztatásairól, amelyekkel fokozottan védik a védekezésre képtelen elkapókat? Nagyon jónak tartom. Még emlékszem arra, amikor Jack Tatum ütközése után Darryl Stingley megbénult 1978-ban Oaklandben. Darryl a levegőben volt, olyan labdáért ugrott, amit már nem tudott elkapni, és amint érkezett vissza a földre labda nélkül ütközte le Tatum. Esélye sem volt védekezni. Amikor a támadó a levegőben van mindig látni kell, hogy vállal derék alatt, vagy a vállvédőknél hol lehet még rendesen ütközni vele, ami még vállalható. Ezzel nincs semmi gond. Ezért úgy tartom, hogy a szabály szelleme és célja nagyon is helyes. Azonban amikor látom a meccseken, hogyan alkalmazzák ezt, hogy már akkor sem szerelhetsz szabályosan egy játékost szemtől szembe keményen, amikor mindkét lába a talajon van és rohan feléd, az már nem a jó irány. A pittsburghi James Harrison elleni büntetések egy része is nevetséges.

A legjobb elkapó, aki ellen védekezett, és a legjobb irányító, aki ellen játszott. Mindig éppen az, aki ellen pályára léptem. Az NFL-ben már nincs gyenge játékos. Mindenkinek meg kell adni a tiszteletet, és nem lehet lenézni senkit, mert bárki elrohanhat melletted. Azonban egy csoportban játszani a Miamival – a két Mark; Duper és Clayton illetve Dan Marino – hát, az nem volt semmi. Tartottunk tőlük, mint a tűztől. Ezen felül, a legkeményebb ellenfelem kétség kívül James Lofton volt. Szerencsére nem kellett túl gyakran találkoznom vele a pályán.

Melyik interceptionre emlékszik vissza a legszívesebben? Az AFC bajnoki döntőjében szerzettre Dan Marino és a Miami Dolphins ellen. Kedves emlék, mert azzal a győzelemmel jutottunk el a XX. Super Bowlra.

Forrás: ESPN Boston