A kérdés mögötti részleteket boncolgató írás olvasása során találkozhatunk a már megszokott Welker-Amendola összehasonlítással, a „miért engedték el Welkert” alapkérdéssel, megtudhatjuk, hogy az elkapónkat már Danny „Ha Egészséges Marad” Amendolának hívják, továbbá azt is, hogy Amendola hiánya mennyire megnehezíti a saját támadó koordinátorunk, és mennyire megkönnyíti az ellenfél védelmének a dolgát. Végül kapunk egy rövid összefoglalót arról, hogy miért is lehet Brady annyira kiakadva a dolgok jelen állása miatt. A cikk e sorokkal zárul: „Az első héten Danny Amendola Wes Welkerre emlékeztetett bennünket. De most… nos, csak Danny Amendola jut róla az eszünkbe.”
A cikket olvasva azon kezdtem el tűnődni, hogy akkor én most vajon inkább pesszimista vagy inkább optimista vagyok-e, hogy milyen reményekkel voltam feltöltve a szezon kezdetekor, és hogy jelenleg vajon mennyire látom telinek, vagy éppen üresnek azt a bizonyos poharat. Mondhatni csak műkedvelő Patriots szurkoló vagyok, de még így is egyértelmű számomra, hogy ez az egész nem csak Amendoláról (és Welkerről) szól, de ezzel természetesen nem Kaufman témaválasztását akarom kritizálni.
Én bizony bíztam a csodában. (Thompkins több fantasy csapatomban is helyet kapott, az egyikben az első körben draftoltam.) Mert így, hogy két mérkőzéssel nem csak a csapat újoncai, hanem talán én is tapasztaltabb vagyok, be kell látnom, igazi csoda lett volna, ha az új alkatrészekből összeszerelt, mondhatni kísérleti modell már az első két versenyen problémamentesen működik, sőt akár rekordokat is dönt.
Az álomvilág rózsaszín felhői közül a valóság talajára visszazuhanva azon kezdtem gondolkodni – és bizonyosan nem elsőként, és nem egyedül – hogy miért is olyan a csapat támadójátéka amilyen. Mennyiben írható mindez a véletlenek és a balszerencse rovására, és mennyiben lehet a csapatvezetés döntéseinek – ide értve Amendola leigazolását is – az eredménye.
Először arra gondoltam, hogy talán létezett egy olyan elgondolás a csapat döntéshozói részéről, amely szerint itt az ideje ismét gyökeresen megújítani a támadójátékot, és ezt többek között a személyi állomány kicserélésével kívánják megalapozni. Mert nem volt olyan régen, amikor ezt legutóbb megtették, miután a 2010-es drafton két csiszolatlan gyémántra leltek Rob Gronkowski és Aaron Hernandez személyében. (Sajnos az utóbbiról, épp mire briliánssá csiszolódott volna, kiderült, hogy nem az volt, aminek látszott.) Brady jelenleg hadra fogható célpontjait tekintve ez az elmélet talán még igazoltnak is tűnhet, de a holtszezon és a közelmúlt eseményei ennek teljes mértékben ellentmondanak. Bár a Brady egyik kedvenc célpontjának számító running backről, Danny Woodheadről – úgy tűnik – minden különösebb erőfeszítés nélkül lemondtak, ezen a poszton nem kellett átfogó reformtól tartanunk, tekintve Stevan Ridley és Shane Vereen 2012-es meggyőző, és 2013-ra nézve további fejlődéssel kecsegtető teljesítményét. A tight end poszton továbbra is a Gronkowski-Hernandez párossal számoltak első sorban, Gronk sérüléseitől és műtétjeitől függetlenül. Elkapó poszton sem kellett attól tartanunk, hogy a minőséget tekintve nagyon nagy mértékben rosszabbodna a helyzet, hiszen Deion Branch fölött úgy tűnt a szezon végeztével már végleg eljárt az idő, Brandon Lloyd pedig, bár egyáltalán nem volt rossz, de valahogy sokan – én is – abban reménykedtünk, hogy ha a szabadügynök piacon nem, akkor majd a drafton biztosan találunk nála jobbat. A támadó- és a védőfalakon kívül szinte minden poszton bevethető Edelman visszatérésével reálisan számolni lehetett. És persze ott volt Welker.
Kaufman szerint, ha a Patriots valóban meg akarta volna tartani Welkert, akkor meg is tartotta volna. Bár ő nem teszi hozzá, de gondolom ez azt jeleni, megtartotta volna, bármennyit is – legalább is a valós piaci értékénél jóval többet – kelljen fizetnie ezért. Nos, a „minden pénzt megér” csapatrészt jelenleg egyetlen fő alkotja – Tom Brady. De mint láttuk, még ő is hajlandó volt arra, hogy visszafogja rövid távú étvágyát, amikor a pénzügyek és a csapat érdekei egyszerre kerültek terítékre. A témában született cikkeket és nyilatkozatokat olvasva nekem úgy tűnik, a csapat is, és ügynökei is beárazták Welkert. És egyik fél sem engedett. A csapat árképzésében valószínűleg sok tényező szerepet játszott. Welker teljesítménye, életkora, azok a bizonyos elejtett passzok, és a sok egyéb adalék mellett minden bizonnyal a közte és a Bill Belichick közötti kapcsolat minősége is. Kaufman a cikkében felidézi a Welker és Belichick közötti valóságos viszony néhány, a bulvármédia felszínén tükröződő részletét, a Rex Ryan láb imádatán élcelődő nyilatkozat miatti edzői büntetéstől a Belichick túl kemény bánásmódja miatti utólagos panaszkodásig. Ezeket az eseményeket visszaidézve úgy tűnik, hogy Kaufman állításával ellentétben akár a következő is igaz lehet: ha Welker a Patriots-nál akart volna maradni, akkor ott is maradt volna. Ha magától Welkertől esetleg távol is állt volna az ilyesmi, azért valljuk be, nem lett volna túl nehéz dolga annak, aki olyan színben kívánta volna feltüntetni az eseményeket, mintha Welker nem kellett volna a Patriots-nak: adott egy makacs, kemény üzletember (Kraft) és egy még makacsabb, még keményebb edző (Belichick), és köztudott, hogy ők a végletekig ragaszkodni fognak a saját maguk által reálisnak tartott árhoz. Ha Welker kedvezőbb ajánlatot kapott volna a Broncos-tól, akár még hihető is lenne, hogy a Patriots nem akarta eléggé, hogy Welker maradjon. De egyszer csak kikandikált az a bizonyos lóláb, vagyis kiderült, hogy mije van a menyasszonynak – Welker kevesebbért ment Denverbe, mint amennyit New Englandben kereshetett volna. Az egyébként kétségtelen, hogy a Patriots ajánlatát jelentős mértékben befolyásolta az, hogy a piacon volt olyan játékos, aki szerintük legalább olyan hasznos lehet a csapatnak, mint Welker. Ő volt Danny Amendola.
Nos, Welker elment, és Amendola érkezett a helyére, valamennyi közismert kockázatával együtt. Reménykedtünk, hogy nem válnak valóra a pesszimista jóslatok. Hiába. Bizony néha az jut az eszembe, bárcsak ne tudtuk volna meg, hogy milyen sokat jelent Amendola a csapat számára. Ha csak átlagos teljesítményt mutat, a sérüléséről értesülve legyintettünk volna: nem oszt, nem szoroz. Tudom, ostobaság ilyesmit kívánni, hiszen ha ő nem játszik az első héten, minden bizonnyal elveszítjük a Buffalo elleni mérkőzést, és most csak 1-1 a mutatónk, vagy éppen 0-2, hiszen az első vesztes meccs lélektani hatása akár negatívan is befolyásolhatta volna New York Jets elleni védekezés hatékonyságát.
Nos, visszatérve a Kaufman cikk címéhez: jelen állás szerint valóban rossz döntés volt Amendola leigazolása? Szerintem nem. Még akkor sem, ha – ne adja Isten – soha többé nem lépne Patriots mezben a pályára. És hangsúlyozni szeretném, hogy a kérdés most nem az, hogy jobban járt volna-e a csapat, ha megtartja – bármi áron – Welkert, és Amendolát, mint opciót még azelőtt elfelejtik, hogy az eszükbe jutott volna. Megjegyzem, hogy ha csak a puszta számadatokat vetjük össze, akkor Welker a Denver Broncosban eddig tényleg jobb (12 elkapás, 106 yard, 3 TD), mint Amendola – egy meccsen – a Patriots-ban (10 elkapás, 104 yard, 0 TD). De amíg Welker egy olajozott, jól bejáratott támadógépezet pusztán egyik, bár kétségtelenül hasznos alkatrészeként az ellenfelek tönkreverése során csillogott, Amendola azon az egy meccsen, abban az utolsó drive-ban harcolt ki nélkülözhetetlen, győzelmet jelentő yardokat a csapatnak.
Ha tehát Amendola leigazolását önmagában – ez alatt most a ’Welker’ tényező figyelmen kívül hagyását értve – nézzük, akkor szerintem helyes döntés volt. A sérülékenységében rejlő kockázatok pedig vállalhatók voltak. Ráadásul, ha a slot, (’Z’) elkapó posztjának betöltésére, és a kellő mélység biztosítására irányuló – a későbbiekben részletezett – lépéseket is figyelembe vesszük, akkor látható, hogy az Amendola szerződtetését is magába foglaló elgondolás a csapat részéről egyáltalán nem volt rossz.
Egyébként máshonnan is megközelíthetjük a kérdést: tegyük fel, hogy a Patriots olyan nagy kockázatot lát Amendola sérülékenységében, hogy – Welker távozása ellenére – mégsem szerződtetik. Ebben az esetben kit kellett volna leigazolni? Lett volna jobb, alkalmasabb elkapó Welker helyére, mint Danny Amendola?
Senki nem gondolhatja komolyan, hogy a Patriots vezetői egyáltalán nem számoltak azzal, hogy a kétség kívül első számú elkapónak szerződtetett Amendola esetében talán – finoman szólva – a szokásosnál is nagyobb az esélye annak, hogy sérülés miatt ki kell majd hagynia néhány mérkőzést. Ennek előrebocsátása után érdemes felidézni a következő eseményeket, időrendben:
2013. március 14. – Danny Amendola (WR) leigazolása; március 15. – Donald Jones (WR) leigazolása; április 10. – Julian Edelman (WR) újraigazolása, valamint ajánlattétel Emmanuel Sandersnek (WR); április 15. – kiderül, hogy Emmanuel Sanders (WR) marad a Pittsburgh Steelers játékosa; április 25-27. – Aaron Dobson (WR) és Josh Boyce (WR) draftolása; május 9. – Lavelle Hawkins (WR) leigazolása.
Az ’Amendola ügy’ megítélése szempontjából azért tartom lényegesnek ezeket, mert az újoncokon kívül valamennyi érintett veterán elkapó rendelkezett slot pozícióbeli (NFL) tapasztalattal (is). Emmanuel Sanders akár még az oldalvonalnál is beválhatott volna, de a Pittsburgh ragaszkodása miatt egyrészt nem tudhattuk meg, mire lett volna képes Brady irányításával a Patriots-ban, másrészt elkapó(k) beszerzésével is számolni kellett a drafton. Sanders érkezésével ugyan elveszítettük volna a 91. picket (Duron Harmon safety lett az végül), de mint arra Greg A. Bedard felhívta a figyelmet, Sanders a 2012-es szezonban nagyon jó teljesítményt nyújtott annak ellenére, hogy csak harmadik számú elkapóként játszott, és három irányítótól, Ben Roethlisbergertől, Charlie Batch-től és Byron Leftwich-től is kapta a passzokat.
A lényeg, hogy úgy tűnik a vezetőség eredetileg azzal számolt, Amendola mögött és mellett, mennyiségileg és minőségileg is megfelelő, elsősorban veterán játékosok által alkotott mélységet, illetve célpontot tud biztosítani elkapó poszton a csapat és Brady számára. Mindezek mellett persze arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy ekkor még a tight endek körül is teljes volt a nyugalom, és bár kérdéses volt, hogy Rob Gronkowski mikor léphet majd pályára, a rosteren lévő nem kevés tight end között ott volt a védelmek rémálma (bocsánat!) Aaron Hernandez is. Aztán a tight end akkorát csobbant az alvilági pocsolyában, hogy attól – a média hathatós közreműködésével – az egész franchise besározódott (bizony nem volt kérdéses, hogy rossz döntés volt-e Hernandez draftolása), hiába vált meg tőle június 26-án, a lehető leggyorsabban a csapat.
Hernandez távozásának sokkoló körülményei mellett érthető, hogy nem tekintettük különösebb veszteségnek Donald Jones elküldését, amelynek, mint kiderült nem a játékossal való szakmai elégedetlenség volt a közvetlen oka. Bár biztosan nem tudhatjuk, én mégis megtisztelem az időközben vese elégtelenség miatt visszavonult NFL játékost azzal, hogy feltételezem, egészséges veteránként hasznos tagja lett volna a Patriots csapatának, kiváltképp, ha arra gondolok, mennyire csikorognak mostanság a támadógépezet vadonatúj fogaskerekei. Egyébként Jones a visszavonulásának twitteren történő bejelentésekor külön köszönetet mondott a New England Patriots–nak, és a csapat orvosi stábjának a betegség elleni küzdelem során nyújtott segítségért, ami számomra azt jelenti, a Patriots mindent megtett azért, hogy Jones meggyógyuljon, és a csapat rendelkezésére állhasson. Aztán július végén elküldték Lavelle Hawkinst is. Ennek okáról nem találtam különösebb információt, de érdekes, hogy bár később a San Francisco 49ers igazolta le, és a preseason meccseken volt több ígéretes megmozdulása is, állítólag a pályán mutatott sportszerűtlen viselkedése miatt Jim Harbaugh végül is megszabadult tőle.
Az elkapó gárdára vonatkozó eredeti elképzelések tehát egyáltalán nem voltak rosszak, és ideális esetben Gronkowski átmeneti távollétében Hernandez, Amendola, Sanders, Jones és Edelman lehettek volna Brady célpontjai, de ne feledkezzünk meg Shane Vereenről sem. Az újoncok pedig alapvetően a pálya mellett és az edzéseken folytathatták volna a tanulást, egy-két éles bevetéssel fűszerezve, mint tette azt egykor a két running back, Stevan Ridley és Shane Vereen, nem pedig tétmérkőzéseken, mint Aaron Dobson, Kenbrell Thompkins, Zach Sudfeld és Josh Boyce.
Az edzőtábor és az előszezon mérkőzései alapján úgy tűnt, hogy a váratlan, tragikus és szerencsétlen események ellenére a draftolt és nem draftolt újoncokban megmutatkozó (mondhatni meglepő) potenciál alapján a csapat számíthat arra, hogy az alapszakasz tétmérkőzésein is megnyugtató, netán kimagasló teljesítményt nyújtsanak. Ennek fényében az Amendola szerződtetésével vállalt kockázat, vagyis az első számú elkapó jövőbeli sérülésével esetlegesen előálló probléma sem tűnt annyira kezelhetetlennek. Mindemellett a jelek arra utaltak, hogy a futójátékban, a Ridley-Vereen-Blount trióban – a passzjáték nem várt összeomlásának esetére – bőven vannak még kiaknázható tartalékok. Meg kell említeni, hogy a szakmai stáb minden bizonnyal a vártnál kedvezőbbnek ítélte Gronkowski rehabilitációjának az előrehaladását, emellett az edzőtábor és az előszezon egyik sztárja, Zach Sudfeld is kiérdemelte a bizalmat arra, hogy az alapszakaszban a pályára léphessen, így – némi meglepetést okozva, de kétségtelen, hogy minden szempontot mérlegelve – a csapat megvált két veterán tight endjétől, Daniel Fellstől és Jake Ballardtól.
És elkezdődött az alapszakasz. A nyitómeccsen a Welkerrel felálló Denver Broncos elsősorban a saját playoff vereségéért, de talán a Patriots szurkolók számára is elégtételt vett a Super Bowl győztes Baltimore Ravensen. Bevallom, a mérkőzést nézve az jutott eszembe, hogy milyen jó lehet Broncos szurkolóként átélni Peyton Manning 7 touchdown passzát. (Ja, és végül is úgy döntöttem, hogy pusztán amiatt, mert Manning néhány nyakműtét miatt kihagyta a 2011-es szezont, nem kezdek el 2012-es cikket keresni a denveri, vagy coloradói médiában „Helyes döntés volt-e Peyton Manning leigazolása?” címmel.) De vártam a csodát, vártam, hogy Brady, Amendola, Thompkins és Sudfeld, Ridley és Vereen is hasonlóan lehengerlő vereséget mérnek a Buffalora, mint tette azt a Broncos támadósora a Ravens ellen.
Aztán az első mérkőzésen jött Stevan Ridley labdavesztése (szomorúan kellett szembesülnöm a számat elhagyó rosszmájú megjegyzéssel: „… ott folytatja, ahol a Ravens ellen abbahagyta.”), Zach Sudfeld interceptionnel végződő hibája, és Thompkins vártnál gyengébb szereplése. De ezek mellett szerencsére ott volt Edelman, Vereen és Amendola remek teljesítménye, amelynek köszönhetően éppen, hogy győztünk az újonc irányítóval, EJ Manuellel felálló Buffalo Bills ellen.
Majd jöttek a sérülések. Az első mérkőzésen összesen 263 yardot termelő, és azt a bizonyos ’game-winning drive’-ot végigküzdő Amendola és Vereen mellett még Sudfeld is kiesett. (Elnézést, de fölmerült valakiben, hogy helyes döntés volt-e Shane Vereen draftolása?) A szintén újonc irányítóval, Geno Smith-szel felálló New York Jets elleni, szintén éppen hogy megnyert mérkőzés a támadásainkat tekintve finoman szólva is lehangoló volt.
És következik a harmadik mérkőzés, a minden tekintetben keményebb ellenfél, a Tampa Bay Buccaneers ellen, amelyen bár nem valószínű, de Amendola, és Gronkowski esetleg ismét csatasorba állhat. Kérdés, hogy megéri-e kockáztatni, ha nem 100%-os egyik játékos sem. Szerintem nem.
Hosszú szezon áll még előttünk, és a 2006-os és a 2013-as szezonkezdés közötti párhuzamreményt adhat. A 2006-os szezon meghatározó, és sajnos negatív élménye egyértelműen az AFC döntő elveszítése, a 18 pontos előny elherdálása, és Peyton Manning 80 yardos, győzelmet eredményező drive-ja volt. Ha idén is sikerül eljutni az AFC döntőig, senki nem fogja felemlegetni az első két hét gyötrelmeit, hanem teljes erőbedobással fog szurkolni azért, hogy ismét a Super Bowlért játszhasson a csapat, ezúttal New Yorkban.
De mindez nem azon fog múlni, hogy a Patriots végül Danny Amendola leigazolása mellett döntött. Az adott időpontban, az adott körülmények között szerintem kellően átgondolták a dolgot, és igyekeztek minden tőlük telhetőt megtenni azért, hogy az Amendola sérülékenységében rejlő kockázatokat minimalizálják. Úgy érzem, hogy jelenleg – bár számoltak vele – Gronkowski pár hetes hiányának pótlása, és – amire senki sem számított – Hernandez végleges kiesése jelent egyelőre megoldhatatlannak tűnő problémát a támadók és edzőik számára.
Welker helyére nem találhattak volna megfelelőbb játékost. De, ha az AFC döntőben, vagy a Super Bowlon éppen Danny Amendola ejti el azt az elkapható passzt, amelyen a mérkőzés múlik… nos, ha kapok még lehetőséget, a felépülésem után biztosan lesz mit írnom.
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges