Nem az a fajta ember vagyok, aki leragad a naptári napoknál, hogy most nagyon szomorúnak kell lennem, mert pont ezen a napon történt az, vagy most lett volna a születésnapja – magyarázta Ebner. - Természetesen eszembe jutnak ezek a dolgok is, de számomra ez naponta jelentkezik. Amennyit eszembe jut minden egyes nap, nem mondhatom, hogy egyik nap fontosabb a másiknál.
Beszélgetésünk egy péntek délután történt. A Patriots öltözője előtt álltunk. Ő szürke kapucnis Patriots pulóvert viselt, kék törülközőt és papucsot. Előző nap azt kérdeztem tőle, hogy válaszolna-e egy sor olyan kérdésre, hogy “mi a kedvenc jégkrémje?” az egyik állandó rovatom számára, amely a “Jelentéktelen kérdések” címet viseli. Ő beleegyezett.
Az első évében a Patriots játékosaként egyáltalán nem mutatott Ebner érdeklődést az interjúk iránt. Nem volt ellenséges. Egyszerűen csendes és komoly volt, így ha nem volt egy égető kérdés, mire mindenképpen választ kellett tőle szerezni, jobb volt őt békén hagyni.
A tavalyi év végén már közvetlenebb volt. Idén még inkább feloldódott, ezért azt terveztem, hogy a rugby múltjáról fogom kérdezni és a fake punt levédéséről a Colts ellen.
Nem az öltözőben kezdtük el az interjút, hanem úgy egyeztünk meg, hogy még azelőtt szakít rám egy kis időt, hogy sós fürdővel zárná a napot a klubnál és elindul haza. Nem akartam feltartani, de szándékomban állt adni neki egy esélyt, ha szeretne az apjáról beszélni. Azt gondoltam, hogy nem fog élni a lehetőséggel.
Amikor a kérdésekre készültem, ismertem meg az apja történetét. Rájöttem, hogy Jeff volt az, aki bevezette fiát a rugby rejtelmeibe. Megtudtam, hogy elválaszthatatlanok voltak. Egyre csak arra tudtam gondolni, hogy ez miként hatott Nate-re.
*
Általában annyit tettünk, hogy kibeleztük az autókat, de elsősorban a tönkrement totálkáros autókat vásároltuk fel, összetörtük, majd a roncsokat felhalmoztuk, teherautóra pakoltuk őket és eladtuk acélként. Ez volt a munkám: összezúzni az autókat, felpakolni őket a teherautóra. Még jogosítványom se volt, és nem töltöttem be a tizenhatot, amikor egy platóra 24 roncsautót tettem fel. A bontógépnek még fékje sem volt.
Ahogy ezt meséli, látszik rajta, hogy Nate Ebner teljes meggyőződéssel gondolja, hogy neki volt a legmenőbb munkája, amiről egy 15 éves fiú csak álmodik.
Ebner szülei, Jeff és Nancy már fiatalon elváltak, de Nate még így is nagyon sok időt töltött az apjával. Nyaranta Nate mindig a bontóban dolgozott. Amikor még fiatalabb volt egész álló nap csak pusztított.
Volt három krosszmotorom, egy quadom és a telepen volt üresen álló terület – mondta Ebner. 10-13 éves koromban semmi mást nem csináltam, csak motoroztam, mintha az lenne a munkám. Apu dolgozott, én meg feltettem a sisakot és naponta közel tíz órát csak motoroztam.
Tizennégy évesen már az emelő-markolót vezette a bontóban és egész nap dolgozott. A munka végén labirintust épített a roncsokból és áthívta a haverjait a legördögibb paintball meccsre, amit csak el lehet képzelni. Vagy csak baseballütővel törték be a szélvédőket és ablakot. Vagy légpuskával lövöldöztek.
A legtöbbször azonban a munka után a rugbyé volt a főszerep.
Jeff 53 éves korában hunyt el. A University of Minnesota rugby csapatának volt tagja egyetemen és még felnőtten is űzte a sportot. Két ohioi rugby klubnak is a tagja volt. Nate hatévesen találkozott először a rugbyvel.
Nem erőltette – mondta Nate. - Sose mondta, hogy most csináld ezt vagy azt. Ő rugbyzett és élvezte a sportot, akárcsak én, amikor gyerekként játszottam. Ebben nőttem fel, mert apunak annyira az élete részét képezte. Nyaranta, amikor a bontóban voltam vele, este mikor végeztünk, mindig edzéssel zártuk a napot. Ez így ment középiskolás éveim alatt. Munka egész nap, utána edzés, majd futás. Kedden és csütörtökön Columbusba mentünk és hetes rugbyt játszottunk. Még ő is aktív játékos volt, így mind játszottunk, hogy formában maradjunk.
Nate-et ereje, sebessége és félelmet nem ismerő jelleme ideálissá tette a rugby számára. Mivel a játékkal már nagyon fiatalon megismerkedett, előnyben volt a nála idősebb játékosokkal szemben.
Nate még csak tizenhat volt, amikor a U19-es amerikai válogatottal vett részt a korosztályos világbajnokságon Dubai-ban. Tizenhét évesen már a felnőttválogatott tagja volt hetes rugbyben.
Középiskolában, a Hilliard Davidson High School csapatánál az apja volt Nate edzője.
Nem hiszem, hogy van annál szorosabb apa-fia kapcsolat, mint ami ami köztünk volt – mesélte Nate. - Mindent közösen csináltunk. Rugby, edzés, síelés. Háromszor is elmentünk együtt a nyugati partra. A nyarat pedig mindig együtt töltöttük a roncstelepen. Nem is voltak ott igazán barátaim, mert annyit dolgoztam vele, hogy kevés szabadidőmben meg súlyokat emeltem. Mikor egyetemista lettem (Ohio State) negyven percet autózott, hogy Columbusba érjen, és közös edzést tartsunk egy helyi edzőteremben, ahová bérletet vett. Nagyon összetartoztunk. Különösen ahogy idősebb lettem, mert akkor már nem szülő-gyerek volt a kapcsolatunk, hanem inkább barátság, mert annyira jól éreztünk magunkat együtt. Nagyon közel álltunk a kezdetektől fogva.
Amikor anyával laktam, akkor is aput hetente két-három alkalommal biztosan láttam a hétvégén kívül is, amit rendszeresen vele töltöttem, mert akkor lehettem nála. Ez mutatja, mennyit tett azért, hogy láthasson. Rövid ideig Cincinnatiban is éltünk. Springfieldből az szép kis út (kb. 130 km). A számát sem tudom, hogy hányszor jött el munka után, hogy együtt vacsorázzunk, aztán még haza is kellett vezetnie. Hány különélő apa tette volna ezt meg?
*
Idővel Nate már nem lelte sok örömét az Ohio State rugby csapatában. A felismerés 2008 őszén történt, amikor másodéves volt egyetemen. Következő évben Nate próbajátékra akart jelentkezni az amerikaifutball csapatba. A tervéről beszélt az apjával is, aki úgy válaszolt, hogy ha az NFL a célod, akkor rögtön vágj bele. Viszont ha csak az Ohio State-nél nem akarsz többet rugbyt játszani, akkor inkább más felé kell tekinteni. Én az NFL-ben akartam játszani – mondta Nate. Erről azon az estén döntöttünk, amikor utoljára vacsoráztam vele együtt. A következő dolog, amire emlékszem, hogy szólnak: apa meghalt.
Csak ültem ott ezt követően – folytatta Nate -, és elhatároztam, hogy igenis bekerülök a csapatba. Olyan sok energiát rááldoztam, ami jó figyelemelterelés volt akkor, viszont az is motivált, hogy ha már beszéltünk erről a lehetőségről, nem akartam kudarcot vallani vele. Miután apu meghalt, biztos akartam lenni benne, hogy befejezem ezt az utat.
Jeff halálát követő időszak borús hónapokat hozott Nate-nek. Az iskolát is otthagyta egy időre. Elszigetelte magát és csendben gyűjtötte az erőt.
Miként sikerült neki összeszednie magát?
Édesanyámnak nagy szerepe volt benne – magyarázta. - Két hónapon keresztül nem találtam a helyemet. Apu volt a legjobb barátom, az apafigura az életemben és nem tudtam elképzelni, mihez kezdjek ezek után. Ő volt a bizalmasom, akihez bármikor fordulhattam, ha segítségre volt szükségem. Alapjaiban változott meg az életem.
Emlékszem, hogy kapucnival a fejemen ültem a lakásban. Anyu odajön hozzám és azt mondta: nem viselkedhetsz így tovább. Zombi módjára, kapucniban felé-alá járkálva a házban. Szóval sokat köszönhetek neki, hogy talpra bírtam állni. Tudta, hogy szeretnék amerikaifutballozni, ezért biztosította hozzá az anyagiakat, hogy edzeni tudja és felkészült legyek. Cselekvésre ösztökélt, egyszerűen nem hagyta hogy elkallódjak, elhagyjam magam. Az apád se akarná, hogy így maradj örökre, mondta.
Tavasszal Ebner visszatért az egyetemre és mindent megtett a csapatba kerülésért. Fekete szakállal, sörényszerű, hosszú hajával, elszánt tekintettel és a csapattársakkal csevegésbe elegyés szikrája nélkül hamar megkapta a Leonidas becenevet, a spártai harcos után, akinek a történetét a 300 című filmből ismerték meg sokan.
Harcos volt a pályán.
A foci jót tett nekem.
Visszatekintve, nem tudom, vajon mit gondoltak rólam az Ohio State csapatánál, mert szó nélkül végeztem a feladatom az edzéseken. Csak jöttem és mentem. Egyszerűen mindenkit le akartam győzni, és utána hazamenni. Szavak helyett hagytam, hogy a tetteim beszéljenek. Nem értettem az amerikaifocihoz, nem ismertem a csapattársaimat, nem voltak barátaim. Harmadévesként kerültem a csapatba, nem ismertem a többieket, harcolnom kellett saját magamért. Hiszen egyik szülőm pár hónapja halt meg és nekem nagy szükségem volt a footballra.
*
Ha érez is Nate haragot Willie Anderson irányába, aki elismerte bűnösségét a 2010-es tárgyaláson, így 15 év szabadságvesztésre ítélték, azt sosem említi. Ahogy az sem látszik rajta, hogy állandóan a melankólia felhője venné körbe, hogy Jeff már nem élhette meg, hogy mit ért el a fia az NFL-ben.
Természetes, hogy sokat gondolok rá. Nem menekülök el ettől az érzéstől – mondta Nate. - Gyakran említem másoknak, mennyire szerencsés vagyok. Sokan veszítik el valamelyik szülőjüket. Gyerekkori egyik barátom csak 13 éves volt, amikor apja szívinfarktust kapott és meghalt. Nem hiszem, hogy van fontosabb életkor egy gyereknél, mint a tinédzserévek 13-17 éves kor között. Mindenkinek szüksége van egy apára. Egy apaképre, ami hatással lesz az ember egész életére. Nálam ez drasztikus hatás volt. Tudom, hogy nagyon szerencsés voltam vele. Nemcsak, hogy nekem megadatott, hogy 19 éves koromig legyen apám, hanem milyen remek kapcsolat volt közöttünk. Vannak apák, akik nem is akarnak része lenni a gyerekük életének, vagy nem szánnak rájuk időt, mert más érdekli őket.
Gyerekként, még másként látjuk a világot, de évek múltán már látom, és egyre jobban tisztelem azért, ahogy felnevelt – folytatta. - Az áldozat, amiket meghozott. Mindig azt mondta, hogy a gyerekek I-D-Őnek betűzik a szeretetet. Amikor 6-8 évesen sportoltam, a többiek Mr. Pontosnak hívták aput. Tudták, hogy másfél órányi távolságból jött értem, de sosem késett. Sohasem késett el egyetlen alkalommal sem. Sokat elmond arról, milyen ember volt és mit jelentett számára a család. Amikor én is családos ember leszek, ugyanilyen elkötelezett szülő akarok lenni, mert hiszem, hogy komoly hatással lehetsz így a gyerekek jellemére, hogy milyen felnőtt lesz belőlük. Amikor a tükörbe nézek, tudom, hogy mennyit köszönhetek ezért a szüleimnek.
*
Elmúlt fél hat. A takarítók és szertárosok veszik át a terepet a stadionban estére és olyan érzés fog el, hogy túl sokáig húzódott az interjú. Nem akarok tolakodó lenni a hosszú beszélgetés után, de még maradt kérdésem Nate-hez, mert láthatóan békében van most saját magával és a világgal is.
Erősebb lettem attól, hogy saját magam lehettem. Ha ennek a mondatnak van bármilyen értelme is. Sokan érzik kényelmetlenül magukat a saját bőrükben, vagy úgy érzik, hogy másokra kell támaszkodniuk az életben. Apám elvesztése után úgy éreztem, hogy rendben, eddig velem volt, de most már elég erős vagyok, hogy egyedül is talpon maradjak. Nem számít, hova sodor az élet a világban, meg tudok vele birkózni. Nincs szükségem másra. Nem kell másra támaszkodnom. Ezt most nem negatív értelemben mondom, hiszen jó dolog, ha számíthat az ember másra. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem akarom, hogy az határozza meg milyen vagyok, hogy mások mit gondolnak rólam, vagy éppen másokon múljon a létem, sikerem, boldogságom. Nem tudom, így már érthetőbb-e, amit mondtam.
Volt, hogy eszembe jutott korábban, mihez kezdenék, ha elveszíteném őt – fejezte be Nate. - Megint csak arra lyukadok ki, ahogyan felnevelt. Amiatt elég erős voltam ahhoz, hogy talpra álljak, és tovább éljem az életemet és a lehető legtöbbet hozzam ki belőle. Ebben hatalmas szerepe volt anyukámnak is, erről sosem feledkezek meg, de kellően erős voltam lelkileg, amit neki köszönhetek, tudván hogy bármi is történik, olyan még nem volt, hogy ne legyen semmi. Akár így, akár úgy, de az élet megy tovább.
Az interjút készítette és a cikket írta: Tom E. Curran , a csnne.com Patriots tudósítója.
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges