Első benyomás - 8. hét: Patriots vs Jets

A nyolcadik fordulóban megszerezte második győzelmét a New England Patriots, miután az utolsó pillanatig kiélezett meccsen diadalmaskodott a New York Jets ellen.

A csapat a második félidőben minden tartalékát mozgósítva, Drake Maye kiesését áthidalva, a szurkolókat maga mellé állítva alaposan megküzdött ezért a sikerért. Ezzel választ adtak azokra az elképzelésekre is, miszerint valami rejtett módban tankolnánk egy jobb pozíció reményében. Egyértelműen látszott, hogy a csapat nagyon akarja a sikert és a végsőkig küzd. Csak néha ez nem sokra elég.

A meccs úgy indult, ahogy azt megszokhattuk. Két futás után, amiknél szokás szerint már mínusz yardon érkezett a kontakt, egy borzalmas hívással próbáltunk egyből mélyre jutni. Ha ez volt az a drive, amire egész héten készültünk, akkor sok reményünk nem lehetett a továbbiakat tekintve. De szerencsére Drake Maye átváltott Superman módba és egy majdnem 20 yardos TD futással jelezte Alex Van Peltéknek, hogy hiba volt őt hetekig távol tartani a pályától.

Tudom, ez lejárt lemez már, de látva a játékát hétről-hétre, egyszerűen ez mindig az ember eszébe jut. Főleg miután kimozogva a sack elől egy közel 40 yardos passzt varázsolt Tyquan Thornton kezébe. A szépséghiba az volt, hogy TT ezt nem tudta behúzni. 

Ha nem megy a levegőben, akkor majd megy a földön alapon, Maye egy középső megiramodása során lerázta a szerelési kísérleteket és a közel 20 yardos scrambling után feladva a játékot nyújtott lábbal ment le a földre. Azonban egy Jets védő hátulról nem túl szimpatikus módon a védtelen sisakot sisakkal támadta, Maye feje pedig elég erősen megbicsaklott. A közvetítés hevében ártatlan szituációnak tűnt, pláne hogy az egész stadion ujjongott a futása után, de a QB-t már úgy kellett felsegíteni. Ezután még Boutte felé dobott egy ígéreteset harmadikra, de a héten az instán több passzt reklamáló elkapó elejtette azt.

Mondhatnánk, hogy az egész meccsen ez ment, mármint hogy a WR egység szabotálta az átadásokat és ez volt a legnagyobb bajunk, de sajnos nem így volt.

Az alattomos szerelési kísérlet után, amire még csak zászló sem érkezett, Drake Maye agyrázkódás protokollba került. Előbb a kék sátorba, majd az öltözőbe kísérték. A félidőben vissza akart térni, de természetesen ezt nem engedték neki.

A zászló elmaradása és a bírói ténykedés azért volt fájó, mert az első félidőben ránk dobtak olyan vélt DPI szabálytalanságra sárgát, amit elég könnyű kézzel engedtek el a zebrák. Sőt, a második félidőben is volt olyan kulcsszituáció, ahol a teljesen egyértelmű holdingot elnézték, miközben nálunk az ártatlan legyintést is büntették a támadófalban. 

Erős ellenszél volt, erősen tartalékosak is voltunk, és a félidő végére az edzői stáb is letérdelt. 

Hazai pályán, hat pontos hátrányban, 1 perc 51 másodperccel az órán, két időkéréssel kaptuk vissza a védelem segítségével a labdát. Ezt pedig gyakorlatilag nem használtuk fel semmire, három futással próbáltuk megoldani a haladást. Maye futásait leszámítva 2.3 yardos átlagot bírtunk felmutatni, így nem volt meglepetés, hogy nem sikerült a félidőt lezáró driveból egy 1st downt sem szerezni.

Ekkor a tévé előtt és a helyszínen is mindenki hangot adhatott az elégedetlenségének, mert Brissett vezetésével két drive alatt összesen 13 yard jött össze, és láthatóan megint letolt nadrággal álltunk a csata hevében.

13-6 volt a félidőben a vendégek javára, a folytatásban az első Jets drive beüthette volna az utolsó szöget az esti koporsónkba, mert két labdabirtoklás hátrányban Jacoby vezetésével esélytelen küldetésre indultunk volna.

A szünetben viszont valami történt, mert DeMarcus Covington valami olyan papírt talált az öltözőben, amit Bill Belichickék idejében rejtettek oda. Már az első játéknál látszott, hogy a hátrálós, inkább az ellenfél hibázzon mentalitás helyett, a majd mi a földbe gyalulunk titeket jelszóval jöttek ki a védőink.

Ez pedig láthatóan nem ízlett a Jetsnek. 

Agresszív playhívások sora érkezett az egész hátralévő időben, amiben nem a TD-t akartuk mindenáron elkerülni, hanem egyértelműen stopra törekedtünk. Ez egyébként azért jó döntés, mert egy ilyen támadósor mellett, nem lehet a hajlik, de nem törik elvet alkalmazni, hiszen mi nem igazán teszünk pontot a táblára, gyorsan lejönnek a támadóink és a védelem képtelen ennyi ideig kapituláció nélkül hátrálni.

Szóval ez már az edzői stáb ébredezését mutatta, hogy a támadókhoz alkalmazkodó védelmi felfogást sikerült a pályára rakni. Nyilván ebben benne vannak a nagyobb játékok, a nagyobb kockázatok vállalása miatt, amit a Wilson-Rodgers kapcsolatban szépen ki is használtak, de legalább az állva halunk meg szituációt élhette át a szurkolótábor és a soft jelzőt aligha lehetett a nagyon tartalékos csapatra mondani.

A Mapu, Hawkins, Pettus, Schooler négyes alkotta aktív safety sor aligha volt a vágyálmunk a szezon elején, amikor még Dugger-Peppers féle ligaelit párossal terveztünk. Előttük meg az a Christian Ellis takarított, aki egy ST player a karrierjét tekintve és igen jól szállt be a középen lukas védelembe. Ráadásul egy nagyon fontos sackje volt a harmadik negyedben, ami után Zuerlein mellédurrantotta a mezőnygól kísérletét.

Ha már védők megadták az esélyt, akkor gyorsan becsatlakozott a meccs elején még londoni formáját mutató speciális egység is, ahol Marcus Jones a Jets ellen már-már szokásos megiramodásával tovább ütötte a vasat és a Gillette szinte felrobbant a hangorkántól. Stevenson váltotta pontokra a megteremtett lehetőséget. És bár a Jets gyorsan válaszolt, a 16-14 a negyedik negyedre ránk nézve volt hízelgő.

A védelem folyamatosan biztosította az esélyt, hogy ha esetleg valahogy pontokat szereznénk, akkor győztesként hagyhatnánk el a pályát. Márpedig ez egy olyan remény volt szurkolónak, játékosnak és edzőnek is, ami idén egy ideje nem adatott meg. Nagyon úgy festett, hogy a támadók nem képesek megújulni, mert képtelenek voltunk egy 1st downt összehozni, amiben a rengeteg drop is közrejátszott. Minden elkapó elejtett minimum egy passzt, de Boutte és Bourne többet is. 

A National Tight End Day keretében a végig jól játszó Henry és Hooper lépett elő főszereplőnek. Szinte csak rájuk számíthattunk. De amikor a Jets 22-17-re átvette a vezetést 3 perccel a vége előtt, akkor kevesen gondoltuk volna, hogy itt győzelem lesz a vége.

Ekkor azonban mindenki elkezdte hozzátenni a magáét. Henry a szokásos 1st downnal, Brissett egy scramblinggel, Boutte pedig egy hosszú elkapással hozta lázba a közönséget. Két harmadik downt is megoldottunk, így jutottunk el az utolsó 30 másodperchez. Elsőre a centik még ellenünk voltak, mert Boutte térde leért mielőtt benyújtotta volna a labdát, majd Stevenson gyötörte be és a visszanézés után sem tudták megfordítani az ítéletet. 

Többet nyertünk ezzel a meccsel, mint azt elsőre gondolnánk. 

Ez a siker nagyon kellett az öltözőnek, a fiatal játékosoknak és a szurkolóknak is. Az erőfeszítéseket végre siker koronázta, valamint láthatóvá vált, hogy a kiesők is pótolhatóak, ha a jó felfogású rendszerek működnek. Nem lettünk jobb csapat, ugyanazok a kérdések maradtak a hátralévő fordulókra, de ha sikerülne az edzőknek ezt a szintlépést tartani, akkor a pályán a játékosok már hozzá fogják tenni az extrákat. 

Erre már nem csak ígéretünk, hanem bizonyítékunk is van!